Richter: keserű-e a pirula?
A kétórányi jegyzési időszak során kialakult feltételek szerint olyan ötéves futamidejű, euróban denominált Richter-törzsrészvényre cserélhető kötvényt bocsátott ki az ÁPV Rt., mely háromszázalékos éves hozammal bír, és vásárlói a futamidő lejártakor a jegyzéskori aktuális tőzsdei árfolyam, 22 115 forint felett 54 százalékkal juthatnak a részvényekhez. A hazánkban ez idáig ismeretlen instrumentum gyakorlatilag egy kötvény és egy vételi opció (európai típusú long call) ötvözete. Befektetői szemszögből ez ekvivalens azzal a tranzakció-sorozattal, ami a részvény azonnali megvásárlásából, egy ötéves futamidejű, magyar állam által kibocsátott, euróban denominált kötvény (melynek piaci hozama jelenleg 3,39 százalék), illetve egy ötéves eladási opció (európai típusú long put) megvételéből áll. Mivel az ötéves opció értékelése enyhén szólva nem éppen gyakori a pénzpiacokon, a Black-Sholes-képlet alkalmazásával, illetve egy egyszerű kötvényjelenérték-számítással arra az eredményre jutunk (feltételezve a Richter osztalékfizetési rátája és az euró/forint árfolyam változatlanságát), hogy egy részvényenként 22 euróra taksálható opciót az ÁPV Rt. harmadáron értékesített.
A befektetők tulajdonképpen nem kockáztatnak semmit: öt év múlva, amennyiben a Richter-részvények promptárfolyama 140 euró alatt marad, az eurózóna 2,5 százalékos hozamával szemben három százalékot realizálnak éves szintre vetítve a kötvényeken - igaz ugyan, ez 0,39 százalékkal elmarad a magyar kibocsátású eurókötvény hozamától -, míg kedvező piaci klíma esetén a nyereségpotenciál elvileg végtelen. Mindezek ellenére a kibocsátói oldal inkább azt hangoztatja, hogy az azonnali tőzsdei árfolyamot mintegy másfélszeresen meghaladó ár európai összehasonlításban 1999 óta a legnagyobb prémiumot jelenti.
A "kedvező" ár nem csekély részben a termék időértékének köszönhető. Ezt erősíti, hogy maga a Richter Gedeon Rt. is 12 millió euróért (mintegy hárommilliárd forint) vásárolt a kötvényből, ahelyett, hogy esetleges részvényigényét tőzsdei vásárlásokkal elégítette volna ki. (A belföldi intézményi befektetők érdektelenségének oka egyébként egész egyszerűen a magas forintkamatokban keresendő: számukra az alternatív befektetést természetesen az ötéves magyar állampapírok jelentik, szemben az euróban gondolkodó invesztorokkal.)
Volt már példa hasonló tranzakcióra, ám azok egyike sem nevezhető sikersztorinak: a Telekom Austria- és a Voestalpine-tranzakciója is privatizációs botrányba fulladt, kis híján kormányválságot, az ÖVP-FPÖ koalíció felbomlását eredményezve Ausztriában. Előbbi magánosítását elsősorban politikai csatározások, az állami vagyon kiárusítása miatti félelem akadályozta meg, míg az acélipari cég esetében piaci pletykák keltek szárnyra a tavaly kibocsátott részvényre cserélhető kötvények lejárat előtti felmondásáról, minek következtében az osztrák privatizációs ügynökség állította le a privatizációt.
