Öngondoskodás akár a pályakezdéstől
Az MNB kiemelt céljának tartja az öngondoskodás erősítését, hiszen számos tanulmány mutatja, hogy 2040-től a jelenlegi nyugdíjrendszer fenntarthatatlanná válik, mivel csökken a keresőképes korú lakosság, és nem lesz mód egyre hosszabb életű honfitársaink eltartására. A különböző számítások szerint 2040-ben száz keresőre 37–42 65 évnél idősebb jut, és ez az arány 2060-ra 57–69-re nő. A fentiek okán a jegybank szélesíteni szeretné az öngondoskodók arányát: korábban megfogalmazott célja szerint az életbiztosítások és az önkéntes nyugdíjpénztári tagsággal rendelkezők számát a gazdaságilag aktív népesség 80 százalékára szeretnék emelni a 2015-ös mélypontnak számító 53 százalékos arányról – ehhez egymillió új öngondoskodóra lenne szükség 2026-ig.
Egyrészt a meglévő megtakarításokon belül is erősíteni kell az öngondoskodási célú megtakarítások arányát. Önmagában kedvező hír, hogy a magyar állampolgárok bruttó megtakarításai a bruttó nemzeti terméknek (GDP) már a 115,2 százalékára rúgnak, ami a legmagasabb arány a visegrádi országok között. Ám ezen belül a háztartások életbiztosításból és önkéntes nyugdíjpénztárból származó megtakarítása csak a GDP
9 százalékát teszi ki, ez viszont a régióban is a leggyengébb teljesítmény, az EU átlagosan 46,5 százalékos mutatójától pedig fényévekre van.
A nyugdíjbiztosítások viszonylag friss szereplők, ugyanakkor a termék jelentős sikereket tudhat maga mögött, hiszen öt évvel az indulásuk után már 323 ezer szerződést kezelnek a biztosítók, és ami még ennél is plasztikusabb adat: az ügyfelek az idei első fél évben már 43 milliárd forintot fizettek be, ami csak kismértékben marad el a sokkal hosszabb múltra visszatekintő, ráadásul elvben 1,122 millió szerződést kezelő pénztári szektortól.
A pénztárak keresettségének nem tett jót a magánnyugdíjpénztári rendszer megszüntetése, amit újabb csapás követett azzal, hogy a cafeteriaváltozások miatt a munkaadóknak lényegében nem célszerű e terméket kínálniuk a dolgozóiknak. Örömteli, hogy a meglévő tagság egyéni befizetései a korábban vártnál jobban pótolják a munkaadói juttatásokat, ám az MNB szerint a pénztári és biztosítói, valamint a nyugdíj-előtakarékossági számlák befizetéseit a gazdaságilag aktív korosztály mindössze 29 százaléka adja össze.
(A tényleges arány ennél is rosszabb, hiszen az MNB nem tudja kiszűrni a duplikációt, vagyis azokat az ügyfeleket, akik több öngondoskodási termékkel rendelkeznek.)
Tovább tetézi a problémát, hogy az öngondoskodási hajlam jellemzően a 40. életév körül erősödik meg, amikor feltűnik a láthatáron a nyugdíjaskor, ezért például a pénztári portfóliókból (s persze minden más öngondoskodási termék esetében) nagyon hiányoznak a fiatalok. Az MNB kimutatásai szerint a 25–34 éves korosztályban csak 12,5 százalékos a nyugdíjpénztári lefedettség, és évente nagyjából csak ötezer új belépő érkezik ebből a körből.
Az MNB szerint a jelenlegi ösztönzőrendszerek elérték korlátjaikat, az állam és a foglalkoztatók aktív részvétele nélkül érdemben nem növelhető jelentősen hazai szinten a penetráció.
Miután nehezen érhető el, hogy a fiatalok önmaguktól, az első fizetésüktől megtakarítókká váljanak, az MNB olyan alternatíva kidolgozásán munkálkodik, amely legalább az első, adminisztratív lépést megspórolja. Ezt jelentené a jóléti alapok létrehozása, amelyek az önkéntes nyugdíjpénztári alapok és az egészségpénztárak összevonásából jönne létre.
A jóléti alapokba mindenkit alanyi jogon léptetnének be, ugyanakkor a korábbi magánnyugdíjpénztári rendszerrel ellentétben itt az egyéni befizetés bérarányos mértékéről már a dolgozó dönthetne – mértéke nulla, 1 vagy 2 százalék lehetne. A befizetések után egyéb öngondoskodási célú termékekhez hasonlóan adójóváírás lenne igényelhető. A munkáltatók kiegészíthetnék a munkavállalói befizetéseket hasonló összeggel adó- és járulékmentesen vagy kedvezményes adózással. (Az is felvetődött, hogy normatív támogatással segítené az alapokat.)
A megoldást azzal is emészthetőbbé tennék, hogy az indulástól nem kellene kötelezően nyugdíjcélra félretenni, az életpálya kihívásait követve az összegyűjtött megtakarítások dedikált célokra – például első lakás vásárlására is fordíthatók lennének. Fontos ugyanakkor látni – mondta a Világgazdaságnak az ötlet kapcsán Nagy Koppány, az MNB biztosítás, pénztár, pénzügyi vállalkozások és közvetítők felügyeleti igazgatóságának vezetője –, hogy a szabályozás kizárná az olyan célú felhasználást, amely nem dedikált célokra történik. A kezdetektől elvágnák annak lehetőségét, hogy – miként volt rá példa az önkéntes nyugdíjpénztárak első tíz évét követően – a megtakarításokból a polgárok tömegével plazmatévét vegyenek.
Az egészségpénztári láb esetében a hagyományos egészségbiztosítás igénybevétele – gyógyszer, gyógyászati segédeszköz vásárlása – mellett mód nyílhatna például a gyermekszületés esetén jól jövő támogatásra, idősgondozás, otthoni ápolás finanszírozására vagy akár a munkanélküliségi ellátás kiegészítésére is. Az egészségügyi láb várható kihasználtságát az MNB azzal az adattal húzta alá, amely szerint Magyarországon az összes egészségügyi kiadás 30 százalékát közvetlenül a háztartások finanszírozzák, miközben az EU-átlag 18 százalék. A hatékonyságot egyértelműen növelné, ha ezek a pénzek intézményesített keretek között, nem pedig közvetlenül zsebek között vándorolnának (ma a lakosság egészségügyi kifizetéseinek mindössze 7,1 százaléka történik intézményesített formában).
Az MNB egyelőre a témafelvetésnél tart, természetesen a megoldási javaslat kapcsán mindenképp vizsgálni kell a költségvetési hatásokat és azon országok tapasztalatait, ahol részlegesen vagy átfogóan bevezették az automatikus csatlakozást lehetővé tevő rendszereket.
