A kilencvenes évek végi tech lufi óta nem látott aktivitás lett úrrá az elmúlt hónapokban az új tőzsdei bevezetések (IPO) piacán. Tőzsdére lépő cégek tucatjai, elszálló árazási szintek, a debütálást követő napokban duplázódó árfolyamok – mind olyan tünetek, amelyek a húsz éve látott folyamatokhoz hasonlítanak.
Egyfelől egyet kell értenem az aggodalmaskodókkal.
Az elmúlt hetek kibocsátásai esetében egyre magasabbak az értékeltségi mutatók, egyre optimistább jövőképet előlegeznek meg a befektetők a jelenben sokszor még nyereséget sem termelő vállalatoknak. Az új kibocsátásokra olyan lendülettel vetik rá magukat a befektetők, mintha az, aki akár csak egy nappal is lemarad, az élete befektetését szalasztaná el.
Az IPO-k kapcsán ráadásul központi szerepet játszik az a kisbefektetői réteg, amely a tavaszi piaci zuhanást követően vált rendkívül aktívvá. Mindez bizonyos szempontból a koronavírus-járvány következménye is: a piacon a jegybankok beavatkozása miatt hatalmas a likviditásbőség, az alacsony kamatkörnyezet pedig a kockázatosabb eszközök felé tereli a megtakarítókat.
Másfelől viszont pont a kilencvenes években tanultuk meg, hogy a piaci lufik időzítése mennyire nehéz feladat. Így bármekkora is a késztetés, hogy az ember lufit kiáltson, ezzel nagyon óvatosan kell bánni. Elég emlékezni a legendás Fed-elnökre, Alan Greenspanre, aki 1996 decemberében jelentette ki a részvénypiac láttán: az árfolyamok irracionális optimizmust tükröznek. Akkor a Nasdaq Composite Index 1300 pont környékén járt, bő három évvel később pedig már 5000 pont felett.
Az egyik oldalon itt van tehát a feltétel nélkül egyre nagyobb optimizmust tükröző piaci viselkedés, a másikon pedig az alacsony kamatkörnyezet miatti hozamvadászati kényszer. Komplex folyamatok ezrei, és az emberi viselkedés kiszámíthatatlan hóbortjai fogják eldönteni, hogy ezen erők kötélhúzásában melyik oldal lesz a domináns az elkövetkező időszakban.
