Befektetőként végtelen számú döntési helyzetben találjuk magunkat. Ha ezeket rendszerezzük, alapvetően három kategóriába sorolhatjuk a döntéseket:
- A piaci időzítés, azaz mikor vásárolunk és adunk el.
- Az értékpapír-választás, azaz a sokaságból igyekszünk a kedvező eszközöket kiválasztani.
- Tőkeallokációs súlyozás, vagyis a tőke mekkora részét fordítjuk kockázatos befektetésekre.
Részletes kutatások mutatták ki, hogy hosszú távon a harmadik kategória hatása szignifikáns az első kettőhöz képest. Az, hogy ABC vagy XYZ társaság részvényeit választjuk, valamint a vásárlás és eladás időzítése lehet hatással a hozamunkra. De a legfontosabb döntés a siker szempontjából, hogy a teljes tőkénk 10 vagy 90 százalékát tartjuk-e állampapírokban és csak a többit fektetjük, például részvényekbe.
Leegyszerűsítve kétféle eszközből keverhető ki egy tetszőleges kockázati preferenciával bíró befektető portfóliója: kockázati tőke + kockázatmentes eszköz (valójában ilyen nem létezik, de maradjunk az elméletnél). Természetesen a két elem önmagában is egy-egy önálló portfóliót jelent, hiszen számos egyedi instrumentumból áll. A cél az, hogy találjunk egy ideális arányt, ahol adott kockázat mellett maximalizálhatjuk hozamunkat. Az elmélet úttörője Harry Markowicz volt, aki már 1952-ben matematikai keretrendszerbe foglalta a diverzifikáció elvét. Leggyakrabban a mai napig ezt az elvet használják, hiszen ez valamennyire statikus rendszer, nem kell folyamatosan beavatkozni. A portfólióelemek aránya rögzített és csak akkor kell módosítani, ha ezek az arányok eltolódnak (mivel az egyes eszközosztályok hozama eltér, így átsúlyozódnak) vagy megváltozik a befektető preferenciája. Jellemzően ezzel a megközelítéssel találkozunk amikor egy banki tanácsadó ajánl egy befektetési portfóliót (pl. 50 százalék 20 százalék magyar állampapír stb.). Ennek a rendszernek kétségtelen előnye, hogy ritkán igényel beavatkozást és hogy nem kell napi szinten menedzselni a befektetést. Hátránya viszont az, hogy a portfólió kockázata nem stabil: időnként nagyobb mértékben ingadozik a hozam, máskor túl unalmas, defenzív.
A következőkben egy olyan megközelítést veszünk górcső alá, ahol az eszközosztályok súlya folyamatosan változik. Ebben az esetben arra törekszünk, hogy a teljes portfólió kockázata minden pillanatban állandó legyen, tehát a megcélzott kockázatot rögzítjük és nem a részvénysúlyt. Ezt úgy tudjuk elérni, ha megvizsgáljuk a piac állapotát. Ezt jól reprezentálja például a VIX index vagy a kiválasztott befektetési eszköz 20 napos visszatekintő volatilitása (a volatilitás az árfolyamok pillanatnyi változékonyságát méri) és ehhez igazítjuk az aktuális részvénysúlyt. Ha a piac csökken, jellemzően emelkedik a VIX index, nő a kockázat, ilyenkor defenzívebbnek kell lennünk vagyis csökkenteni kell a részvénysúlyt.
Az egyszerűség kedvéért vegyünk egy tankönyvi példát, egy kételemű portfóliót. A kockázati tőkét egy S&P500 részvényindexet követő ETF-be (tőzsdén kereskedett befektetési alap) helyezzük, a „kockázatmentes” részt pedig egy másik ETF-be, amely a rövid lejáratú USA-állampapírok piacát követi. Ha a befektetésünk 100 százaléka lenne a részvénykitettség, akkor 1984-től napjainkig visszatesztelve 10,52 százalékos éves hozamot kapunk 14,78 százalékos szórás mellett. A kételemű portfólióval az a célunk, hogy a részvényeket az állampapírokkal „felhígítva” csökkentsük a portfólió kockázatát, legyen pl. a hozamok szórása 5 százalék. A dinamikus allokációval ezt úgy valósítjuk meg, hogy kockázatosabb piacon csökkentjük a részvénykitettséget, nyugodtabb piacon pedig növeljük. Ez akár automatizálható is, hiszen minden paramétert számszerűsíteni lehet: a historikus volatilitást is és a megcélzott szórást is. A külföldi szakirodalom Target volatility néven hivatkozik erre a stratégiára. Az újraallokálást elvégezhetjük adott időközönként, például naponta vagy akkor, ha az átsúlyozás mértéke elér egy ésszerű szintet.
Belátható, hogy mindkét megközelítésnek van helye a befektetések világában. A fix súlyozás a befektetési tanácsadás keretein belül működik jól, mert nem szükséges napi szintű beavatkozás, elég csak 3-6 havonta felülvizsgálni az arányokat, ezen kívül ez költségoptimalizált megoldás. A volatilitásalapú dinamikus súlyozás véleményem szerint a portfóliókezelés világában alkalmazható hatékonyan, mivel itt – intézményi befektetőről lévén szó – alacsony tranzakciós költségek és a folyamatos piaci jelenlét is biztosított. Ha például egy nyugdíjpénztári portfóliót kell hatékonyan kezelni, érdemes ezt a modellt alkalmazni. Ezek az intézmények választható portfólióikra szokták használni a „konzervatív”, „kiegyensúlyozott”, „dinamikus” stb. jelzőket. A Target volatility modell alkalmazásával ezen portfóliók valódi, tényleges kockázata jobban illeszkedhet a nevükhöz, mert a volatilitásukat előre meghatározzuk és az eszközallokációt ehhez mérten dinamikusan menedzseljük.
A jelen írásban foglaltak nem minősíthetők befektetésre való ösztönzésnek, befektetési tanácsadásnak, értékpapír jegyzésére, vételére, eladására vonatkozó felhívásnak vagy ajánlatnak! A jelen írásban foglaltak célja kizárólag tájékoztató jellegű információk közlése a befektetőkkel és azt a PFN Prestige Financial Zrt., az Erste Befektetési Zrt. közvetítőjeként készítette.
A szerző a Prestige Financial Zrt. vezető befektetési tanácsadója
