Magas infláció mellett is vannak jó vételek a piacon

Csábító az inflációs félelmeket összekapcsolni Trump agresszív vámprogramjával. Az importált árukra kivetett 25 százalékos vámnak biztosan emelnie kell az árakat, igaz? Nem feltétlenül. A vámok egyszeri adóemelésként működnek, ha csak elnyomják az import iránti keresletet, széles körű inflációs hatás nélkül. Más árak akár csökkenhetnek is a reál vásárlóerő fenntartása érdekében. Az igazi inflációs történet nem magukban a vámokban rejlik, hanem abban, amit ezek a vámok képviselnek: stratégiai elmozdulást a külföldi ellátási láncoktól, különösen Kínától való függőségtől. Ez az elmozdulás az áruk előállításának helyének és módjának nagyszabású átalakítását vonja maga után. És ez eredendően inflációs.

Az Egyesült Államok újraiparosítása és az infláció

Az 1990-es évek óta Kína a világ gyárává emelkedett, amit az 1994-es valutaleértékelés és később a WTO-csatlakozás segített. Gazdasági modellje, amelyet egyesek ragadozó merkantilizmusnak neveznek, lehetővé tette számára, hogy uralja a globális termelést a kritikus be- és kimenetek széles skáláján. Ma Kína nemcsak a fogyasztói elektronika és a távközlés terén vezet, hanem az olyan kritikus ellátási láncokban is, mint a félvezetők, a ritkaföldfémek és a napelemes alkatrészek – nagyrészt olcsó és piszkos szénnel hajtva.

A hazai és akár baráti alapú termelés felé történő stratégiai fordulat, legyen szó nemzetbiztonságról, gazdasági ellenálló képességről vagy geopolitikai befolyásról, strukturálisan magasabb költségek elfogadását jelenti. Az energiabevitel drágább lesz. A munkaerőpiacok feszesebbek lesznek. Röviden: a belföldi kapacitásépítés valószínűleg a klasszikus kereslethúzó inflációt hajtaná.

Mi a helyzet az adóssággal?

Gyakori aggodalom: ha az infláció emelkedik, akkor a kamatlábak is követik – és ez nem teszi fenntarthatatlanná Amerika adósságterhét. Ez azt feltételezi, hogy az Egyesült Államok lehetővé teszi a reálkamatok normalizálódását. A gyakorlatban valószínűleg a pénzügyi elnyomás időszaka felé tartunk, ahol a rövid lejáratú kamatlábakat szándékosan az inflációs ráta alatt tartják, hogy erodálják az adósság reálértékét. A hosszabb kamatlábak egy kicsit jobban emelkedhetnek a befektetések ösztönzése érdekében, de ez kevésbé számít az államadósság szempontjából, mivel a kincstártételek túlnyomó többsége rövidebb lejáratú (kevesebb mint öt év). Ez nem egy új stratégia, nem új ötlet, csak egy politikailag elfogadható módja annak, hogy lassan csökkentsük az adósság GDP-hez viszonyított arányát nyílt fizetésképtelenség vagy fiskális megszorítások nélkül.

A mérleg fokozatos egyensúlyának eszközévé válik, feltételezve, hogy az inflációt politikailag elfogadható módon lehet irányítani.

Az Egyesült Államok szuverén befektetési alapjának szerepe?

Az Egyesült Államok Szuverén Befektetési Alapjának ötletét az Egyesült Államok kormányának új sürgős prioritásaiba való befektetés módjaként dobták fel, és még csak a fejlődés „fantáziaszakaszában” van. A szkeptikusok nevetnek, rámutatva az Egyesült Államok hatalmas költségvetési és kereskedelmi hiányára, és ezáltal az aranyon kívüli amerikai nemzeti megtakarítások vagy kincstári tartalékok hiányára.

De a háborús gazdaság gondolkodásmódjában, vagy legalábbis a "kereskedelmi háború-gazdaság gondolkodásmódban”, amelyre a Trump 2.0 korszak egyre inkább hasonlít, a prioritások változhatnak, és minden kormánynak vannak erőforrásai, amelyeket mozgósíthat. Ha a kormány elengedhetetlennek tart egy projektet – mondjuk ezer hajó építését a tengeri biztonság biztosítására –, akkor a hagyományos kincstári kibocsátáson kívül is finanszírozhatja azt szövetségi eszközök fedezetként történő kihasználásával, hitelcsatornák kikényszerítésével egy ilyen projekt finanszírozására vagy akár MMT-stílusú mérlegbővítéssel. Persze lehet, hogy van kiszorító hatás, de a kormány hatalma nagy, ha elegendő motiváció van.

Az ilyen kezdeményezések tovább katalizálhatják az inflációt, de ez is elfogadható vagy akár kívánatos is lehet, ha segít megváltoztatni az Egyesült Államok érzését, hogy új prioritásaival a helyes irányba halad.

Egyéb globális inflációs nyomások

Nem csak az Egyesült Államok visszatelepítési politikája okoz inflációt. Az infláció az alábbiakból is adódhat:

• Európa saját iparpolitikája: mivel az EU nagyobb ellátásilánc-biztonságra törekszik, különösen az energia, a védelem és a technológia területén.
• Kína túltermeléstől való elfordulása: vagy azért, mert serkenti a belső keresletet a válaszul a külső recesszióra, vagy az ipari többletkapacitás csökkentésével igyekszik korlátozni az adósságnövekedést.
• Deglobalizáció: általában csökkenti a hatékonyságnövekedést, amely évtizedekig strukturálisan alacsonyan tartotta az inflációt.

Nem minden infláció egyforma

Arra vagyunk kondicionálva, hogy az inflációt eredendően negatívnak tartsuk. De nem minden infláció egyforma. A kulcs a bérrelatív infláció. Ha az infláció azokban az ágazatokban koncentrálódik, ahol az amerikaiak túlzottan ki vannak téve a pénzügyi törékenységnek, például a lakhatás, a bérleti díjak vagy az egészségügy, az mélyen destabilizáló lehet. De ha a bérnövekedés meghaladja az inflációt, különösen ezekben a túlfinanszírozott ágazatokban, az infláció javíthatja a háztartások mérlegét és csökkentheti az adósságfüggőséget.

A Trump 2.0 piaci korszakban az infláció nem fedezendő kockázat. Ez egy új stratégiai paradigma központi jellemzője, amellyel a piacoknak, a politikai döntéshozóknak és a befektetőknek meg kell tanulniuk együtt élni.

Hogyan igazíthatjuk portfóliónkat a magasabb inflációhoz?

A részvényközpontú befektetők egyik általános stratégiája, hogy a gyorsan növekvő részvényeket a hosszú távú kamatlábakhoz kell mérni. Amikor a hosszú távú kamatlábak emelkednek, a növekedési részvények jövőbeni nyereségének jelenértéke csökken, mert ezeket a nyereségeket erősebben diszkontálják. Ha minden más változatlan, az 5 százalékos hosszú lejáratú kamatláb alacsonyabb ár-nyereség arányt (P/E) eredményez a növekedési részvények esetében, mint amikor a kamatlábak 3 százalékon vannak. Ez a hatás nem mindig volt nyilvánvaló a legutóbbi piaci ciklusokban, valószínűleg azért, mert a befektetők az infláció emelkedésére számítanak, miközben a kamatlábak továbbra is korlátozottak maradnak, és mert egyes vállalatok legalább olyan gyorsan tudják emelni az árakat, mint az infláció – akár meg is haladhatják azt. Erre a forgatókönyvre támaszkodni azonban kockázatos.

Általánosságban elmondható, hogy az emelkedő inflációs környezetben a hagyományos bölcsesség az, hogy olyan befektetésekre összpontosítsunk, amelyek képesek megőrizni valós értéküket. Ezek között említhetők:

• a magas osztalékú részvények stabil haszonkulccsal és árazási erővel, valamint bizonyított osztaléknövekedéssel. Azok a vállalatok, amelyek magasabb költségeket tudnak áthárítani a fogyasztókra – gyakran olyan ágazatokban találhatók, mint a fogyasztási cikkek, a közművek és az egészségügy – általában jobban teljesítenek inflációs környezetben. Az osztalékfizető részvények a bevételi források fenntartását is segítik.
• Az olyan vállalatok, amelyek reáleszközöknek vannak kitéve, például ingatlanok, infrastruktúra és árucikkek területén. Ezek az eszközosztályok történelmileg jól teljesítettek az inflációs időszakokban. Például az arany árának közelmúltbeli emelkedése átterjedhet más kettős felhasználású fémekre, köztük a platinára és az ezüstre, és kiterjedhet a szélesebb ipari és árupiacokra is.
• Az inflációvédett kötvények (TIPS), amelyek felülmúlják nem inflációs indexált társaikat, ha a mért infláció meghaladja a jelenlegi várakozásokat. A TIPS az inflációhoz igazítja tőke- és kamatfizetését, segítve ezzel a vásárlóerő megőrzését az idő múlásával.
• Az általános diverzifikáció és kitettség a kedvelt ágazatoknak, különösen azoknak, amelyek az Egyesült Államok és az európai iparpolitika előnyeit élvezik. Ez magában foglalja a védelmet, az infrastruktúrát, az anyagokat és az építőipart. Ha azonban a közszféra az elsődleges fogyasztó, a haszonkulcsok a szerződéses korlátok miatt korlátozottabbak lehetnek.