A termékenységi ráták igazolják: nem a gyermekvállalás a szűk keresztmetszet, hanem a szülőképes korcsoport fogyatkozása és idősödése

A kormánykritikus újságírók és politikusok rendszerint úgy fogalmazzák meg véleményüket, hogy már „nem működik” a családpolitikai támogatások rendszere, immár nem ösztönöznek a gyermekvállalásra. De vajon kiállja-e a valóságpróbát ez az állítás? A számok azt bizonyítják: nem. Akkor lenne igaz, ha a szülőképes korban lévő nők saját korcsoportjuk létszámához képest adnának kevesebb gyermeknek életet, mint a támogatási rendszer bevezetése előtt. Csakhogy az adatok egészen mást mutatnak.

A KSH februári népmozgalmi gyorstájékoztatója után ismét futótűzként terjedt a sajtóban, hogy történelmi mélységbe süllyedt a születések száma. Ami tény, ugyanakkor az okokat – bármit is mondjanak a politikailag motivált kommentárok – nem a családpolitika állítólagos hatástalanságában kell keresnünk. Ahogy arra a Világgazdaságban februárban megjelent elemzésemben (Mérlegen a demográfiai fordulat) is rámutattam, a csökkenő születésszám valódi oka a 20-39 éves korú nők létszámának drámai csökkenése, ami 2010-től 2024 végéig meghaladta a 330 ezer főt, közel 23 százalékkal zsugorodva. Tekintve, hogy a gyermekszületések 90 százaléka ehhez a korcsoporthoz köthető, már az is nagy eredmény, hogy ennél jóval kisebb arányban (14 százalékkal) csökkent a születésszám. Mindeközben a 40 év felettieknek nemcsak az aránya, hanem a létszáma is nőtt a szülőképes korúnak tekintett 15-49 éves korú nők között, a 45 év felettieké különösen nagymértékben. Márpedig – érthető élettani okokból – a születéseknek kevesebb, mint 5 százaléka köthető a 40 év feletti és alig 2 ezreléke a 45 év feletti korcsoporthoz. Vagyis hiába magasabb továbbra is a gyermekvállalási hajlandóság abban a korcsoportban, amelyben a legnagyobb eséllyel születhet gyermek, ez nem tudja ellensúlyozni létszámuk robusztus fogyását.

Azóta újabb fontos adatok láttak napvilágot. Ugyanaznap, amikor a gyorstájékoztató megjelent, a KSH frissítette a korspecifikus termékenységi arányszámokat is a 2024-es adatokkal, ötéves korcsoportokra bontva. Ebből immár empirikusan is kiderül az, amire más adatokból következtetve már korábban számíthattunk: a korspecifikus termékenység az elmúlt évben minden 20 év feletti korcsoportban a 2011-es szint felett volt. De nézzük a konkrét számokat az alábbi táblázatban! Az adott korcsoport termékenységi aránya (az ezer megfelelő korú nőre jutó születések száma) előtt megjelenítjük, hogy az adott korcsoport hány százalékkal részesedik az összes gyermekszületésből (tízéves átlagban), valamint az adott korcsoport létszámának változását. A változást a demográfiai mélypontot jelentő 2011-hez viszonyítjuk, ami egyben a támogatási rendszer bevezetése előtti utolsó év is volt.

A következő színkódokat használtam:

A táblázatból az alábbi számszerű összefüggéseket érdemes kiemelni.

A legtöbb gyermek a 30–34 éves, majd a 25–29 éves korcsoportban születik (a kettő súlya együtt 57 százalék). Termékenységi arányuk a 2021-es csúcsévben közel 28 és 26 százalékkal haladta meg a 2011-es szintet, de 2024-ben is több mint 10, illetve közel 14 százalékkal volt afölött.

A harmadik legnagyobb súlyú korcsoportban ennél is nagyobb volt a növekedés: a 35–39 évesek között az arány 2021-ben 47(!), 2024-ben 28 százalékkal haladta meg a 2011-es mutatót.

A 20–39 éves korcsoportban, amelyhez a születések 90 százaléka köthető, a 2021-es szint 32 százalékkal, a 2024-es 13 százalékkal volt a 2011-es fölött.

A legnagyobb emelkedés a 40 év fölötti korosztályban volt: 45 év alatt 60 és 49 százalékkal nőtt a gyermekvállalás aránya, 45 év fölött pedig a többszörösére nőtt. Utóbbi azonban olyan alacsony értékeket jelent, hogy az összesített születésszámot nem befolyásolja, de még a 40–45 év közötti korosztályét is csak kismértékben.

Ezek jó hírek. És ezek azok, amelyekből következtetést lehet levonni a támogatások ösztönző hatásáról. Azt ugyanis azok értelemszerűen nem tudják befolyásolni, hogy hányan vannak a szülésre alkalmas korúak, csak azt, hogy mekkora a gyermekvállalási hajlandóság, amit éppen a fenti számok tükröznek.

Hogyan lehet akkor az, hogy a fenti korspecifikus termékenységi arányok ilyen mértékű növekedése mellett, a teljes szülőképes korú korcsoportra nézve az emelkedés 2021-ig jóval kisebb volt, 2024-ben pedig kismértékben még alatta is maradt a 2011-es szintnek? (Ez a mutató, az ezer megfelelő korú nőre eső születések száma, nem keverendő össze a gyakran emlegetett teljes termékenységi arányszámmal. Előbbi empirikus adat, utóbbi modellszámítás eredményeként a jövőre vetít előre.) Ennek a látszólagos ellentmondásnak ugyanaz az oka, mint a népesség fogyásának: nemcsak a szülőképes korú (15-49 éves) nők létszáma – és népességen belüli aránya – csökken, hanem ezen belül is drámai az átrendeződés a 40 év alattiak arányának elképesztő mértékű visszaesésével. Azt, hogy az ötéves korcsoportok milyen arányban részesednek a szülőképes korúak között, illetve az összetétel radikális átrendeződését az alábbi ábra látványosan mutatja. 

Jól látható, hogy míg 2010-ben közel szimmetrikus volt az eloszlás, és a 30–34 éves korcsoport volt a legnépesebb, majd a 25–29 és a 35–39 évesek, addig 2024-ben már egy jobbról balra süllyedő lejtőt látunk, ahol a messze legnépesebb korcsoport a 45–49 éveseké, és minél fiatalabb korcsoportot nézünk, annál kisebb a létszám. Az 1. ábra táblázata szerint a 20-39 évesek létszáma 2011-től 2024 végéig 22 százalékkal csökkent, ezzel az összes szülőképes korú nők közötti arányuk 61 százalékról 53 százalékra zsugorodott. Ezzel egy időben a 40–44 évesek aránya csak 3 százalékkal csökkent, a 45-49 éveseké viszont 39(!) százalékkal nőtt. A 40–49 évesek részesedése ezzel 27 százalékról 36 százalékra emelkedett. 

Nem arról van tehát szó, hogy van némi elmozdulás a korcsoportos eloszlásban, ami befolyásolja a születések számát, hanem a létszámcsökkenésen túl tektonikus erejű elmozdulás van a szülőképes korúak belső korösszetételében is. Ez pedig alapjaiban határozza meg azt, hogy hány gyermek születésére számíthatunk. A gyermekvállalási hajlandóság változása és annak bátorítása, ösztönzése ezen korlátok között tud hatni. Ebben ugyanakkor az is benne van, hogy ha nem sikerült volna megnövelni és jelenleg is a 2011-es szint felett tartani a gyermekvállalási hajlandóságot, akkor ma már egészen katasztrofális helyzettel néznénk szembe.

A termékenységi rátákban a 2021-et követő csökkenés koránt sem magyar, hanem összeurópai jelenség, amin belül a magyar visszaesés az egyik legkisebb volt az EU-ban. Ennek okát tehát nem a hazai viszonyokban, hanem az egész Európát érintő, egymásba fonódó válságokban és permanens létbiztonsági kockázatokban kell keresnünk, amelyek még ha országonként eltérő mértékben is, de az egész kontinenst sújtják. A Covid és az elzárások, az energiaválság, az ukrajnai háború és a háborús pszichózis, majd a háborús infláció és a „kapzsinfláció” egymás sarkába lépve rendítették meg sok emberben a jövőbe vetett bizalmat, a reményt. A tét ilyenkor az, hogy melyik országnak sikerül ezt minimalizálnia, majd a geopolitikai és biztonsági környezet javulása után visszafordítania a folyamatot. Jó esetben ugyanis a polikrízis hatására nem végleg mondtak le a párok a gyermekvállalásról, csak elhalasztották azt. (Erre is utalhat az, hogy 35 éves kor alatt nagyobb a visszaesés, mint afölött. Ilyenkor még könnyebb dönteni a halasztásról, mint abban a korban, amikor ennek már nagyobb egészségi kockázata lehet.) Az már jól látszik, hogy a visszaesés mérséklésében a magyar családtámogató rendszer jól vizsgázott. A folytonosság, a stabilitás fenntartása pedig a helyreállítás, a visszafordulás szempontjából lesz döntő fontosságú.

Európai viszonylatban vannak új számaink, miután az Eurostat nyilvánosságra hozta a 2023-as teljes termékenységi arányszámokat (TTA). Ezek szerint a rekordmértékű növekedés 2011 és 2021 között, valamint az ezt követő visszaesés mérsékeltsége együttesen további előrelépést jelentett Magyarországnak az uniós rangsorban. Míg ugyanis a 2010–2011-es 27. helyről 2022-ben a 6. helyre léptünk előre, addig 2023-ban már a 3. legmagasabb volt a TTA-értékünk az EU-n belül, vagyis az utolsó helyről indulva a dobogóra léptünk fel.

Az alábbi ábrán jól látható, hogy a V4 országaival és az EU27 átlagával összevetve is hasonló kép rajzolódik ki: mélyről indulva 2021-ig meredek az emelkedés, utána pedig a többieknél kisebb mértékű a visszaesés. Így kerültünk a régióban az első helyre.

Beszédes a változás mértékének bemutatása is, három különböző időszakaszt figyelembe véve.

Láthatjuk, hogy a gyermekvállalást támogató rendszer bevezetése óta a magyar növekedés példátlanul magas volt az EU-ban, amivel az utolsó helyről 2021-re a 6. helyre léptünk előre, 31 százalékos növekedéssel. Majd következett az a két év, amit nálunk a sajtó és a politika egy része úgy tálalt, hogy „nem működik” a támogató rendszer. Ehhez képest láthatjuk, hogy a termékenységi arány 22 országban hozzánk képest nagyobb mértékben esett vissza, a rangsor végén egészen megdöbbentő arányban.

A két időszak együttes hatásaként a magyar TTA 26 százalékos növekedése az időszak egészére nézve is Európa-rekorder.

Fontos kiemelnünk, hogy a teljes termékenységi arány a korfa elöregedése miatt ma már nem tükrözi pontosan a gyermekvállalási hajlandóságot, annak kimutatásához finomabb korcsoportos bontásra van szükség. Ezekben a felbontásokban azonban, mint láthattuk, a magyar gyermekvállalási hajlandóság még kedvezőbb képet mutat, mint amilyenre a TTA alakulásából következtethetünk.