A V4 együttműködni kényszerül

A cseh, a szlovák és a lengyel diplomácia utóbbi napokban tett nyilatkozatait és lépéseit számba véve megállapíthatjuk, hogy Magyarország elszigetelődni látszik saját szűkebb régióján (a visegrádi csoporton) belül. Szögezzük le már itt az elején azt is - minden, a közelgő választásokkal kapcsolatos érzelem és indulat nélkül -, hogy ebben a kínos és kellemetlen folyamatban meghatározó szerepe és felelőssége van Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek. Ám én az itt és most rendelkezésemre álló hatezer karakterben mégsem ezzel szeretnék foglalkozni. Már csupán azért sem, mert megtették ezt már helyettem a hazai és külföldi sajtó mértékadó elemzői, amikor rámutattak, hogy a magyar kormányfő rossz helyen (Brüsszelben), rossz időpontban (akkor, amikor Szlovákia sorsdöntő választásokra készül, Milos Zeman pedig belpolitikai gondokkal küzd), Magyarország nemzetközi helyzetét és lehetőségeit félreértelmezve és túlbecsülve (hiszen nem vagyunk az Európai Unió tagjai, így aligha szólhatunk bele annak felvételi kritériumaiba) nyilatkozott egy olyan kérdésről (Benes-dekrétumok), amely Csehországban és Szlovákiában tabunak számít, illetve tett olyan gesztust (a visegrádiak közös álláspontjának idő előtti "kiszivárogtatása"), amit a nemzetközi diplomácia általában sem tekint elegáns lépésnek. Dióhéjban nagyjából ennyi történt, s minden egyéb itt is, ott is csupán választási kampánysallang, belpolitikai zsonglőrködés, átmeneti vihar, illetve - Bibó sza-

vaival élve - "kisállami nyomorúság".

A magam részéről azért tartom különösen sajnálatosnak a kialakult visegrádi helyzetet, mert Orbán Viktor - akinek megadatott az a lehetőség, hogy az 1993-98 közötti impassz után magyar részről valóban értelmet adjon a négy ország együttműködésének, nota bene: kísérletet is tett rá - a V4 soros elnökeként az utóbbi hetekben elszalasztani látszik ezt a történelmi alkalmat. Politikai értelemben ráadásul felettébb suta módon, hiszen a mostani mélypontnak semmi köze ahhoz az egyébként nem csupán a miniszterelnök által és nemcsak magyar részről felvetett igazsághoz, hogy a Benes-dekrétumok bizonyos paszszusainak már rég a történelem szemétdombján lenne a helyük.

A kétségtelenül kínos botrány ellenére úgy vélem, hogy a visegrádi együttműködés haláláról szóló sötét jóslatok - bárhonnan jöjjenek is - nem egyebek, mint regionális helyzetünk egyfajta rossz értelmezésén alapuló erős politikai túlzások. Ez az együttműködés ugyanis paradox módon nem annyira választás kérdése (1991-es elindulásakor sem az volt), sokkal inkább egyfajta geopolitikai adottság, hogy ne mondjam, nemzetállami érdekek által meghatározott regionális kényszer. Olyan kényszer, amelyet természetesen ideig-óráig lehet negligálni, de ami előbb vagy utóbb úgyis utat tör magának. S ez még akkor is így van, ha a visegrádi együttműködés erősítéséhez az elmúlt több mint egy évtizedben - eltekintve a szovjet blokk 1991-93 közötti felszámolásának időszakától - és valószínűleg egészen a térség uniós csatlakozásáig sem a részvevőknek, sem pedig a Nyugatnak nem fűződött/fűződik igazán vitális érdeke. Míg az előbbieket a térség nemzeteiben felhalmozódott történelmi sérelmek, illetve az utóbbi 12 esztendő integrációs versenyfutása (NATO- és EU-csatlakozás) tette ellenérdekeltté a szorosabb együttműködésben, addig a Nyugat számára ennek a több mint 533 ezer négyzetkilométeren elterülő, 64,4 milliós piacnak a bekebelezése jelent megemészthetetlenül nagy falatot, s elsősorban ezért tett meg és fog megtenni mindent annak érdekében, hogy megakadályozza a szóban forgó országok közös érdekérvényesítését. S tehette/teheti ezt ráadásul egy olyan roppant kedvező helyzetben, amikor a régiónak a gazdag Európa utáni vágyódása jóval erősebb, mint a Nyugat bekebelező étvágya.

Jóllehet az említett aszimmetrikus helyzeten valószínűleg csupán a négy ország uniós csatlakozása változtat majd ténylegesen, a visegrádi együttműködés már most számos olyan jövőbeli lehetőséget rejt magában, amelyre érdemes lenne felkészülni. Mindenekelőtt azért érdemes felkészülni, mert a visegrádi országokra a jövőben kulcsszerep vár(hat) az EU úgynevezett keleti dimenziójának kialakításában, s ennek eredményeként szélesebb régiónk integrálásában is. Pontosabban fogalmazva: elsősorban e négy országon - és nem Brüsszelen - múlik, hogy az uniónak lesz-e és mikor az északihoz hasonlatos, keleti dimenziója. E dimenzió kialakításának esélyeit pedig alapvetően az befolyásolja majd, hogy a régió EU-tagállamainak lesznek-e közösen képviselt (jó esetben igen nagy pénzeket hozó) projektjei, s lesz-e az unión belül speciális feladata (például a posztszovjet térséggel, illetve a Balkánnal való kapcsolattartás és párbeszéd). Nem nehéz belátni azt sem, hogy az unión belüli regionális együttműködés sikere elsősorban annak függvénye, hogy az itteni országok képesek lesznek-e meghaladni az érzelmi külpolitizálást, s hajlandók lesznek-e nagyobb pragmatizmust mutatni külkapcsolataik alakításában.

Leginkább ebben az összefüggésben - a jövő perspektívájából szemlélve - sajnálatosak a mostanság elszalasztott visegrádi lehetőségek. Mert én például - nem mezőgazdasági szakemberként - így tekintek a közvetlen agrártámogatások kérdésére is, hosszú évek óta az első olyan komoly problémára, amellyel kapcsolatban a tagjelöltek, ezen belül pedig a visegrádi országok álláspontja valóban igen közelinek és egységesnek mutatkozik (valamennyien határozottan kritizálják azt, és közös tárgyalási pozíció kialakítását sürgetik). Tisztában vagyok azzal, aligha valószínű, hogy az Európai Unió tagállamai éppen e (felettébb nagy pénzeket érintő) kérdés kapcsán ne igyekeznének keményen visszautasítani és leszerelni az egységes visegrádi fellépést, úgy gondolom, mégis érdemes lenne megpróbálni egy közös elvi álláspont együttes megjelenítését. Látnunk kell ugyanis, hogy soha ilyen jó alkalmunk nem lesz többé a regionális érdekérvényesítés kísérletére, mint manapság.

tálas péter