Arrivederci, Kanizsa!
Folyt. köv. - írhattam volna egy hete ugyanezeken a hasábokon, amikor azon keseregtem, hogy elillanni látszik egy nagy üzlet Nagykanizsán, ahol az olasz Redilco egymilliárd dollárt akart befektetni a helyi ipari parkba. Íme, itt a szomorújáték újabb fejezete: lejárt az a határidő, ameddig véglegesíteni kellett volna a több gyár idetelepítését is magában foglaló projekt üzleti tervét, illetve le kellett volna zárni a telken lévő két laktanyán kívüli területek kisajátítását. A bizonytalanság csak négy napig tart, jövő kedden ugyanis közgyűlés lesz, ahol végleg eldől: kiegyezik-e az olasz cég és az önkormányzat, vagy sem, és akkor jön az arrivederci.
Itt akár megjelenhetne a "Vége" felirat is ebben a filmben, de ne várjuk. Egyrészt: az nem lehet, hogy oly könnyen feladják a felek, mégiscsak szép summáról van szó, amelynek tetemes része közvetve a helyi kasszába vándorolna adó formájában. Másrészt: az olaszok több száz millió forintos kártérítési számlát lobogtatnak majd, ha mégis kútba esik az üzlet (marketing, promóció, egyéb költségek). Nagykanizsán pedig nincs ennyi kidobni való pénz.
De ne ragadjunk le a zalai városban! Nem ez lesz az első üzlet, amely meghiúsulhat amiatt, hogy túl sokat akar az egyik fél. A külföldi cégek többnyire azért panaszkodnak, mert rugalmatlannak tartják a hazai partnereket, azok meg diktátumnak értelmezik, ha a letelepedni készülő vállalat kemény feltételeket szab. Holott utóbbiak tudhatnák: a tőke természete, hogy odébbáll, ha nem marasztalják. Az olaszok esetében azért is kár lenne elszalasztani az alkalmat, mert a sok kis és közepes kereskedőcég után végre nagyobb termelővállalatokat lehetne megnyerni, ami hosszú távon még több pénzt hozna a konyhára.
Mester Nándor
