Fóris György - Visegrád: mégis, kinek az érdeke?

"Mondja, miért ragaszkodnak maguk még mindig ehhez a visegrádosdihoz? Szerintem az önök mostani érdekei már mást sugallnának" - jegyezte meg a napokban kertelés nélkül az egyik EU-tagország diplomatája. Nem interjúról volt szó, afféle informális csevejt folytattunk, amelynek során azonban az ember sohasem tudja, hogy a másik vajon tényleg csak lazít, és a kávé meg a barátságos eszmecsere kedvéért vagyunk együtt, vagy most is "dolgozik", és például országa aktuális álláspontját próbálja rajtam keresztül a magyar sajtóba plántálni. Megjegyzem, személyében magyar szempontból nem érdektelen országot képviselt, érdemesnek tűnt odafigyelni.

Főként, hogy az effajta beszélgetések és célzások az utóbbi hónapokban feltűnően megszaporodtak Brüsszelben. A bővítési meg EU-integrációs alkuk láthatóan egyre inkább kezdenek abba a szakaszba fordulni, ahol már minden összefügg valamilyen politikai szintű megfontolással vagy törekvéssel, és se szeri, se száma a kombinációknak. Különösen annak kapcsán erősödtek fel ezek, hogy az Európai Bizottság januárban előterjesztette jelentését a bővítés várható költségeiről, és megindult rá a véleménylavina - fellebbentve a fátylat számos tagországbeli megfontolásról is.

Az egyik legmeredekebbnek tűnő variáció - mellesleg ezt is tagországbeli diplomata fejtette ki - annak lehetőségét vázolta, hogy voltaképpen a bővítés lassítása pillanatnyilag nemcsak Német- és Franciaország meg netán némely dél-európai tagállam érdeke, hanem olyan jelentős súlyú jelölté is, mint Lengyelország. Nem, odáig nem ment el az illető, hogy "összeesküvést", vagy színfalak mögött "szervezkedést" feltételezett volna Varsó és a gyors bővítésben ellenérdekelt államok diplomáciája között. Csupán bizonyos érdekek egybeeséséről, no meg ennek az érintettek körében történő tudatos - ám hallgatólagos - felismeréséről volna szerinte szó.

Miben áll az egybeesés? A németek féltik gazdasági stabilitásukat, a franciák az agrárpolitikájukat és az ebből származó előnyeiket. Kérdéses, hogy a maiak az új keretek között is képesek lehetnek-e majd a megkerülhetetlen reformokat az érdekeik szerinti irányokba terelni. És hát persze a költség sem mindegy: minél hamarább kerül rá sor, annál többet kell rá költeni - még a mostani büdzséből.

Az egyik "bővítéspárti" tagországbeli diplomata kifejezetten aggasztónak érezte azt a sok fenntartást, ami az EU-külügy-miniszterek nem hivatalos találkozóján a bővítési költségvetés kapcsán felmerült. Szerinte időnként volt olyan érzése, hogy egyes felemlegetett nehézségek nem önmagukért lettek előtérbe állítva, hanem hogy legyenek nehézségek az előtérben.

No de hol lehet itt a tagjelölt érdeke? Főként olyan harciasan elkötelezett jelölt részéről, mint Lengyelország? Egyes vélemények szerint abban, hogy a lengyelek sok szempontból valóban nagyon el vannak maradva. Ahhoz, hogy a többi igazán potens tagjelölttel együtt ősszel a célegyenesbe fordulhasson, Varsónak júniusig legalább hat tárgyalási fejezetet le kellene zárnia. Négy hónap alatt! Sokak szerint ez lehetetlen, főként, hogy még mindig jelentős, tényszerű elmaradások vannak olyan konkrét területeken, mint a vízumpolitika harmonizálása, az acélipar rekonstrukcióinak tervezése, vagy a halászati politika intézményi hátterének megteremtése. Ma még nem mondja ki senki, mert mindenki igyekszik azzal hajtani a lengyeleket, hogy csináljátok, fiúk, még sikerülhet, de a színfalak mögött egyre többen vélik úgy, hogy ha az EU ragaszkodni fog a felvételi kritériumok tételes teljesítéséhez, akkor Lengyelország kénytelen lesz időt kérni. És hát mennyivel elegánsabb lenne, ha nem neki kellene ezt megtenni, hanem maga a folyamat csúszna el, mondjuk egy-másfél évvel!

Az említett "majdnem-összeesküvés" párti elgondolások szerint az összekacsintás a lassítani akaró EU-tagok meg Varsó között abban lehet, hogy az előbbiek megkötik magukat olyan feltételek mellett, amelyek egy karakán lengyel kormány - és reményeik szerint még más jelölt országok kormányai - számára elfogadhatatlanok. Akadnak EU-politikusok, akik számára ez lenne a legkényelmesebb megoldás: lassítás, de nem azért, mert az unió nem akart gyors bővítést, hanem mert a tagjelöltek maguk húzzák alkudozásaikkal az időt.

És hát itt jön be az említett "Visegrád-kérdés". Aminek kapcsán kávézó diplomata partnerem arról próbált meggyőzni, hogy az EU-oldalon lassítani akarókat leginkább azzal lehet csak kikapcsolni, ha vannak számosan olyan tagjelöltek, amelyek viszont tényleg és egyértelműen "nagyon készen" vannak. Felkészülésben is, tárgyalási témák kezelésében, lezárásában is. Ez ugyanis új politikai helyzetet fog felvetni: nem lehet majd továbbra is arról beszélni, hogy a tagjelöltek amúgy sincsenek még készen - akárcsak az EU-álláspontok elfogadására -, hanem csak arról, hogy egyes jelölteknek még vannak nehézségeik. De nem mindnek. Egy ilyen helyzetet az akkor éppen soros elnökség - mellesleg sejthetően kis ország lesz: Dánia - még valahogy megpróbálhat kezelni, a "készek" számára diplomáciai koalíciót szervezhet és így tovább. Akkor - és ezen érvelés szerint csak akkor - lehet még esély arra, hogy megvalósuljon a "Koppenhágától Koppenhágáig" szlogen.

Ennek azonban - ha az érintett országok közötti különbség fennmarad - egy idő után látszólag ellentmondhat a túlzottan demonstratív "visegrádozás". Egy darabig ugyan még logikus ellenérv, hogy az Európai Bizottság mostani álláspontjában lehetnek a kisebb országok számára is hátrányos ötletek, amit összefogva talán könnyebb visszaverni. De ha valaki bennragad a mindenáron ellenkezők oldalán, egyszer csak a lassításpárti EU-oldallal közös platformon találhatja magát - intett már idézett partnerem.

Aki végül még hozzátette: 2004 helyett 2005-ben bővíteni nem nagy különbség. De nem lehet kizárni annak veszélyét, hogy akkor aztán 2005-re is adódik valami új nehézség - például az új uniós reformok ratifikálása -, utána meg már a következő (2007-től kezdődő) közös költségvetés kivárása tűnhet "ésszerűnek". "Én az önök helyében inkább megpróbálnám elérni a 2004-es csatlakozást" - summázta (akár "munkából", akár csak "szabad eszmefuttatásként") véleményét beszélgetőtársam. Megnyugtattam, hogy minket aligha kell biztatni?