Madár István: Számháború és valós növekedés

A választások közeledtével újra megindult a verseny, ki mekkora gazdasági növekedést tud felelősen ígérni. Úgy tűnik, hogy az idei kampánynak - csakúgy, mint a négy évvel ezelőttinek - ismét egyik eleme lesz a lehetséges GDP-bővülés mértéke. A kérdés azonban elsősorban szakmai, hiszen a közgazdasági tapasztalatok viszonylag biztos választ adhatnak arra, hogy hosszú távon milyen ütemű fejlődésre számíthatunk.

A jelenlegi dekonjunkturális időszakban a gazdasági növekedés négy százalék alá süllyedt (elemzők 2001 utolsó negyedévére 3,5 százalékos bővülésre számítanak), de kifejezetten jó világgazdasági körülmények mellett is csak néhány tized százalékponttal haladta meg az 5 százalékot. Lehetséges-e hát, hogy (tartósan) akár 6-7 százalék körüli növekedési pályára álljon a gazdaság?

Ha megfigyeljük, hogy kis országok milyen bővülési sémákkal érhettek el ilyen gazdasági lendületet, közelebb juthatunk a válaszhoz. A legfontosabbak a következők:

1. Nagy gazdasági válságot követő felzárkózási szakasz, amely a gazdaság alapfeltételeihez tartozó potenciális kibocsátáshoz történő gyors felzárkózást jelent. Ha ez Magyarországra igaz lenne, úgy a jelenleginél inkább csak alacsonyabb növekedésre számíthatunk, hiszen 2-3 éven belül elérjük azt a GDP-szintet, melyet a korábbi gazdasági szerkezetben remélhettünk volna. Egyszóval a mély depresszió valószínűleg még segítette is a gyorsabb növekedést.

2. Vezető pozíció elérése gyorsan bővülő piac(ok)on. Bár ez a növekedési minta meglehetősen monolit gazdasági struktúrát eredményezhet, látványos fejlődésre ad lehetőséget. Erre Finnország és a telefónia kapcsolata lehet jó példa. Az északi országban a GDP-növekedés alakulása erősen együtt mozog a mobilpiac fejlődésével. Előnye ennek a modellnek, hogy jelentős hazai hozzáadott értékkel bír, és nem csupán a munka-, hanem a tőkejövedelmek is az országot gazdagítják.

3. Jelentős külföldi tőke bevonása a gazdaság modernizálásába, alapvetően exportra termelő versenyképes iparágak megtelepülésével. Erre is találhatunk plasztikus példát Európában, hiszen Írország a - főleg amerikai - működőtőke segítségével hoszszú éveken keresztül produkált 8-10 százalékos bővülést. Érdemes azonban felhívni a figyelmet arra, hogy az "ír csoda" minden évben hatalmas mennyiségű nyereségkivonással jár együtt, ami a belföldi gazdasági szereplők számára a GDP-növekedésnél kisebb felhasználható jövedelemtöbbletet jelent.

4. Szerencsére Európában meglehetősen ritka, de sajnos van rá precedens, hogy háborús időszak utáni helyreállítási periódus következtében produkál egy gazdaság látványos növekedést. Ebben az esetben azonban igen mélyről kell fejlődni, amit a potenciális GDP-től való távolság és pszichikai tényezők is segítenek.

A fenti modellek közül talán az ír hasonlít legjobban a magyar gazdaság által járt útra, azzal a különbséggel, hogy Magyarország esetében kevesebb beáramló tőke kisebb növekedési ütemmel párosult.

A fenti egyszerű számvetés után a következő kérdéseket kell feltennünk: van-e önálló magyar gazdasági modell, látszik-e ebben olyan elmozdulás, amely a gyorsabb gazdasági növekedés lehetőségét ígéri, illetve mennyit profitálhat ebből a társadalom?

A kérdésekre adott részletes válasz meghaladja az írás kereteit, így itt csak kijelentésekre szorítkozhatunk. A magyar gazdaság fejlődési struktúrája nem sajátos. Végignézve a kelet-közép-európai országok elmúlt 12, illetve 6 évén, megállapítható, hogy nincsenek jelentős szerkezeti különbségek a növekedésben. Sőt, azt is elmondhatjuk, hogy a bővülés szerkezetében 1996 óta nem zajlottak le különösebb változások, vagyis viszonylag állandó sémát követett a gazdaság.

Arról komoly viták folynak, hogy ez a modell fenntartható-e hosszabb távon, vagy csupán addig, amíg a tőkének szabad munkaerő áll a rendelkezésére. (Az ír eset azt mutatja, hogy kapacitásbővítéssel és a munkatermelékenység növekedésével lehetőség van az extenzív fejlődést intenzívvé alakítani, így a munkapiaci feszültségek is elkerülhetők.) Az is vita tárgya, hogy vajon reálisan mekkora GDP-bővülés remélhető ezen struktúrától. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a világgazdasági konjunktúrától függően 3-5,5 százalék között lehet a növekedés.

Mi dinamizálhatja a gazdaságot, ha - legyünk cinikusak: különösen választások előtt - minden politikai erő számára cél a jelenleginél gyorsabb növekedés? Az egyik lehetséges megoldás, ha növeljük Magyarország tőkevonzó képességét. Az EU-csatlakozáshoz közeledve a gyarapodó uniós forrásokon kívül nyilvánvalóan a magántőke nagyobb érdeklődésére is szükség lenne.

Az attraktivitás több módon is elérhető. Az egyik út a munkaerő képzettségén keresztül vezet, ami azért is szerencsés megoldás, mert a munkatermelékenység emelkedése mellett gyorsabb, makrogazdasági szempontból biztonságosabb lehet a bérfelzárkózás is az unióhoz. A másik megoldás az, hogy külső (és olcsó) munkaerő bevonásától reméljük a tőkebeáramlást. (A részben ezzel kapcsolatos éles politikai viták miatt itt kizárólag a közgazdasági hatásokkal foglalkozunk.) Ennek több hátránya is van: egyrészt illúzió azt gondolni, hogy a hazai bérszínvonalra nincs hatással az, ha nagy tömegben jelennek meg az alacsonyabb bérért is munkát vállalók az országban. (Kevesebb szabad munkaerő beáramlása pedig valószínűleg nem okozna kedvező változásokat a tőkebeáramlásban.) Másrészt az ilyen extenzív gazdaságfejlődési út, mely a növekedés szempontjából fontos termelési tényezőket külföldről szeretné biztosítani, kevés hasznot hoz az országnak. A növekedési többlet jelentős részét ugyanis a munkavállaló, illetve a tőketulajdonos is kiviszi az országból. Éppen ezért egyáltalán nem mindegy, milyen módon érjük el a magasabb növekedést, hiszen az elkölthető jövedelem nagyságát komolyan befolyásolja a bővülés struktúrája.

Mit tehet a gazdaságpolitika a nagyobb növekedési potenciálért? Úgy tűnik, a legbiztosabb megoldás a még fellelhető szabad munkaerő bekapcsolásának elősegítése át-, illetve továbbképző programok támogatásával, a munkapiac rugalmatlanságának egyéb módon történő enyhítésével, a kutatás-fejlesztési tevékenység ösztönzése a megvalósítható beruházások számának emelése érdekében, s az oktatási rendszer színvonalának növelése, illetve piacorientálttá tétele a hosszabb távú növekedési célok megalapozása érdekében.

Jó lenne, ha a "számháború" mellett ezekről az elképzelésekről is hallhatnánk a választási kampányban.

A növekedés szerkezetében 1996 óta nem zajlottak le különösebb változások, vagyis viszonylag állandó sémát követett a gazdaság. -->