Mi mennyi?

Mennyi? Harminc... Kezdődik a közismert vicc, amelyben a hajóskapitány saját pozícióját tudakolja. Országunk hajóján is ebben a stílusban folynak a párbeszédek.

Van költségvetésünk, de mégsem lehet pontosan megmondani, hogy az adott évben mennyit költünk - teszem azt - kisvállalkozás-fejlesztésre. Van Széchenyi-tervünk, amelynek keretében a tavalyi kassza terhére 106 milliárd forintnyi állami támogatást osztottak szét a pályázók közt, de van egy olyan Széchenyi-tervünk is, miszerint tavaly még alig hatmilliárdot utaltak ki ténylegesen. Erre az évre már van tervezett államháztartási hiányunk, amely azt mondaná, hogy pontosan 505 és fél milliárd forinttal költhet többet az állam bevételeinél, de van egy olyan hiánymutató is, amely akár 600 milliárd forintot is megenged.

Szomorú, hogy a költségvetés készítőjének minden évben új praktikát kell kitalálnia és felvállalnia ahhoz, hogy a büdzsét véglegesíteni lehessen. Hogy miért, azon végre a törvényalkotóknak is el kellene gondolkodniuk. Tavaly a letéti számla "mentett meg" 94,5 milliárdot attól, hogy bér- és nyugdíjemelés helyett nyomtalanul tűnjön el az adósságfinanszírozás bugyraiban. Az idén a Széchenyi-terv viszi el a balhét. Pedig ebben az országban mindenki a szabályok szerint jár el. A főtisztviselő még a fogkrémet is elszámoltatja a költségvetési intézménnyel, az adminisztrátor pedig el is számolja azt, méghozzá tubusra pontosan.

Százmilliárd forint pedig igenis nagy összeg. Jóval nagyobb annál, mint amennyit a "ha akarom, törvényes" kategória alapján kellene kezelni. Mindannyian jobban járnánk, ha a suszter megmaradna a kaptafánál, a politikus a politikánál. A szakembernek a törvények betartásán kellene ügyködnie, a kiskapuk keresése pedig megmaradna az ügyeskedőknek.

Oláh Gábor