Pont és ellenpont
Az Országgyűlés szakasztott olyan hangulatban fejezte be ebben a ciklusban folytatott ténykedését tegnap, ahogyan majd négy esztendeje elkezdte. Nem beszélhetünk tehát a politikai agresszivitás fejlődéstörténetéről: már a startnál lehetett tudni, hogy a Fidesz-domináns kormányoldal a mindent lehet másképpen is megközelítés jegyében nem a választásokon letepert baloldal által érvényesnek tartott szokásjog, hanem nagyra törő terveinek jegyében képzeli el a parlamenti demokráciát.
Saját szempontjai szerint jó oka volt erre: társadalmi beágyazottságának megteremtése és mélyítése végett a Fidesz egyszerűen kénytelen volt minden eszközzel küzdeni. Persze ne tekintsük a pártot a körülmények áldozatának, hiszen nem elszenvedte, alakította azokat. A parlament munkájában tartalmi és formai szempontból egyaránt tükröződtek elvei és módszerei. A háromhetes munkarend bevezetése, a vizsgálóbizottságok létrehozásának ellehetetlenítése, a könyörtelenül elutasított ellenzéki kezdeményezésű előterjesztések jelzik: a koalíciós politikusok nem bajlódtak kételyekkel.
A folyamatosan formálódó játékszabályokhoz kezdetben nehezen alkalmazkodó ellenzék azonban idővel igencsak magára talált. A szocialisták és a szabad demokraták rájöttek: noha egyes területeken természetesen nem gyengültek pozícióik, célszerű önmagukat a demokrácia önfeláldozó védelmezőiként, a kormányoldalt pedig az alapértékeket kikezdő, gátlástalan akarnokokként ábrázolniuk.
A kézenfekvő képlet szerint a Fidesz céljai a polgárok összességének kívánalmaivá transzformáltattak, az esetenként kizárólag az ellenzéki politikusok érzékenységét sértő húzások pedig a többpártrendszert annak létében megkérdőjelező rémtettekké értelmeztettek át.
Végső soron: a koalíció és az ellenzék az elmúlt négy évben is egymást feltételezte. Mint mindig, minden parlamentáris demokráciában.
Gazda Albert
