Mit üzen a The Washington Post?

Nem valószínű, hogy bárki is emlékezne még Frank J. Gaffneyra vagy a Defense News című amerikai biztonságpolitikai hírlevélre. Pedig négy éve szép karriert futott be a szerző és a kiadvány is idehaza, amikor a NATO-bővítés elhalasztását javasolták a ratifikálást tárgyaló amerikai szenátusnak, mondván: Magyarország akkori, kommunista múltú vezetőivel elhibázott lépés lenne a csatlakozási egyezmény aláírása.

Most, hogy Magyarország már három éve NATO-tag, egy másik amerikai publikáció sajnálkozva állapítja meg, hogy nincs olyan mechanizmus, amivel a klubba már felvetteket kizárhatnák, mivel a posztkommunista Európa tartós politikai éretlensége központi kérdésként ködlik fel az újabb bővítés előtt. A negatív példa, amire a szerző hivatkozik, Magyar- és Csehország. Pontosabban Orbán Viktor és Milos Zeman.

A cikkek megjelenése idején négy éve is, most is javában zajlott a választási kampány, amelyben az ellenzék a hatalmon lévők támadására használta fel a leírtakat.

A párhuzam itt azonban véget ér. Frank J. Gaffney ugyanis úgy viszonyul Jackson Diehlhez, ahogyan a Defense News a The Washington Posthoz. Nem ugyanaz a súlycsoport.

Jackson Diehl 1978 óta dolgozik a keleti part, de nyugodtan mondhatjuk, az amerikai írott sajtó egyik legtekintélyesebb orgánumánál. Tudósított Latin-Amerikából, a Közel-Keletről és Közép-Európából is, jelenleg pedig a szerkesztőségi oldalak rovatvezető-helyettese. Minden második hétfőn jelennek meg a külpolitikai témájú írásai a lapban.

Az amerikai publicistáknak ezen a szintjén meghatározott szabályok szerint dolgoznak. Ritkán fogalmazzák meg pusztán a saját véleményüket. Amikor egy-egy témát körüljárnak, szélesebb szakértői-döntéshozói körben konzultálnak, mielőtt nekilátnak az írásnak. És bizony az sem ritka, hogy egy-egy cikk az amerikai külpolitika-csinálók bizonyos köreinek a nézeteit tolmácsolja. Ami nem feltétlenül esik egybe a nyilvánosságnak szánt hivatalos állásponttal, de benne van azoknak az embereknek a gondolkodásmódjában, akik az adott terület történéseit jól ismerik.

Közép-Európa egyébként meglehetősen periferikus területe az amerikai külpolitikának. Kevesen is foglalkoznak vele igazán behatóan. Éppen ezért aki egy új adminisztrációban bekerül az apparátusba, gyakorta kikéri azoknak a véleményét, akik korábban elmélyültek a témában. Eléggé jól körülhatárolható az a kör, amelyből Diehl hétfői cikke előtt informálódhatott - vagy ahonnan azt sugallták neki, hogy Orbán Viktort azért nem fogadták a Fehér Házban, mert a magyarok életteréről beszélt, s ha ilyen dolgokat mondott volna hat-hét évvel ezelőtt, akkor Magyarországot nem vették volna fel az atlanti szervezet tagjai közé.

Ahogy mondani szokás, a történet szempontjából lényegtelen, hogy Magyarországot három és nem hat évvel ezelőtt vették fel a NATO-ba, mint azt Diehl írta. Az amerikai külpolitikai újságírókra - a belpolitikaiaktól eltérően - nem igazán jellemző, hogy árnyalják a részleteket, gyakorta fogalmaznak feketén-fehéren. De az az átlag amerikai, aki a többségtől eltérően mégis érdeklődik valamelyest a külvilág dolgai iránt, az ő szemüvegükön keresztül csodálkozik rá az Amerikán kívüli "terra incognitá"-ra. Mint ahogyan a komolyabb befektetők is - szélesebb választék híján - jobbára ugyanabból a körből próbálnak tájékozódni Közép-Európa adott állapotairól, mint Diehl.

Lehet persze vitatkozni azon, hogy valóban ez a kör tolmácsolja-e a leghitelesebben a jelenlegi amerikai adminisztráció Közép-Európa-politikáját. Továbbá valószínűleg az sem lehet teljesen véletlen, hogy ez a cikk is a magyar választási kampány finisében jelent meg.

Két dolgot azonban mindenképpen érdemes figyelembe venni. Az egyik az, hogy a cikk nem, helyesebben nem csak Magyarországról, illetve Orbán Viktorról szól. Magyarország csupán az egyik figyelmeztető példaként szerepel egy nagyobb stratégiai játszmában, amit a NATO-bővítés következő köre jelent. Ahogy az amerikai sajtóban az első bővítési hullám előtt is felsorakoztak az érvek és ellenérvek, úgy az ősszel esedékes prágai csúcstalálkozó előtt is megkezdődött az argumentumok összegyűjtése. Kilenc ország vár bebocsátásra, amerikai kormányzati források szerint közülük akár hetet is meghívhatnak az atlanti szervezetbe. Diehl azoknak a véleményét tolmácsolja, akik szerint az első körös tapasztalatok alapján további biztosítékokat kell tőlük kérni a demokratikus politikai normák tiszteletben tartására.

Amiből következik a másik tanulság: az integráció folyamatában még hosszabb időnek kell eltelnie, míg a kelet-európai demokráciákat a "régebbiek" egyenlő mércével kezelik. A szövegkörnyeze-

tüktől, kulturális előzményeiktől megfosztott kijelentések sarkosabbá válnak, miként a belőlük levont következtetések is. Ami egy nyugati politikus esetében csupán személyes meggondolatlanságának, netán felelőtlenségének lenne a bizonyítéka (lásd Silvio Berlusconi), az Kelet-Európa esetében a helyi demokrácia szilárdságának a megkérdőjelezéséhez vezet el. Függetlenül attól, hogy ez jogos-e vagy sem, a kelet-közép-európai politikusoknak számolniuk kell ezzel a helyzettel.

Végül a The Washington Post cikkének van egy belpolitikai tanulság is. Szinte észrevétlenül és általános meglepetésre, de a külpolitika valóban a magyar választási kampány egyik központi témájává emelkedett. Ami attól sajátosan közép-európai, hogy továbbra sem az alapvető külpolitikai irányokról vitatkoznak a szemben álló felek, hanem az ország külső megítélése válik az egyre élesebb szócsata tárgyává. Mindez talán könnyebben áthidalható a választások után, mint ha az európai integráció kérdőjeleződne meg valamelyik fél által, bár az okozott sebek aligha gyógyulnak be gyorsan.

Lambert Gábor