Tagjelöltnek lenni sem könnyű

Sajátos közjátékot okozott az EU-tagjelöltek körében a konvent múlt heti megnyitása. Miközben az érintettek látszólagos egyetértésben követtek egyes felszólalói véleményeket, a többség utóbb elkezdett szervezkedni valamin, ami alapvetően ellentmondott percekkel korábban ünnepelt gondolatoknak. Demonstrálva, hogy tagjelöltnek lenni sem egyszerű. Könnyű eltévedni a többféle indíttatás között.

Külön-külön látszólag minden igaz és érthető. Igaz, nem volt szép a konvent szervezőitől - voltaképpen a mai tagállamoktól -, hogy a fórum 12 fős vezető testületében egyetlen helyet sem hagytak a tagjelölt országok számára. De hasonlóképpen mindenki magáénak tudta érezni a magyar külügyminiszter felszólalásában elhangzott gondolatokat is, hogy a konvent ne kezelje külön csoportként a tagjelölteket, ne akarjon a számukra speciális státust fabrikálni, hanem kezdettől fogva teljesen vonja be őket a munkába.

Láthatóan minden tagjelölt úgy érezte, hogy Martonyi János a szívükből szólt, amikor levezette, hogy a bővítés és a konvent munkája nem szabad, hogy összekeveredjen, vagy hatással legyen egymásra. Mert bár tény, hogy az ambiciózus belső EU-átalakulás egyik indítólökése és talán motorja is az újabb bővítés kilátása volt, ám az unió működőképessége szempontjából a 2000. évi nizzai szerződés a lényegi kérdéseket már rendezte. Azóta inkább arról van szó, hogy a reform önmagában is szükséges valami, zajlik is a maga logikája szerint, és a bővítés ügye is folyik a maga játékszabályai szerint - ám egyik sem előfeltétele többé a másiknak. Cserébe a közös EU-jövőt előkészítő konvent munkájában sem megkülönböztetett jelölt országként, hanem a többi taggal hasonló alapállásból kell a belépésre váróknak most már részt venniük. (Figyelmet érdemel, hogy Giscard d'Estaing konventelnök a nyitóplenárison elsőnek éppen Martonyi Jánosnak adott szót, s hogy gondolataira később ő is meg Michel Barnier, a reformokért felelő bizottsági tag is visszautalt.)

Sokak szemében elsőre akár a fenti két dolog tetszetős összepasszintásának is volt tekinthető, ahogy percekkel később Jan Kavan cseh külügyminiszter pedig felvetette: hozzon a konvent döntést az elnökség plusz két fővel való kibővítéséről, amit hadd töltsenek ki a tagjelölt országok közös delegátusai! Látszólag a Martonyi-féle érvelést folytatta, és immár konkretizálta egy lényegi területen: egyenlő elbánást kérve a tagjelölteknek itt is.

Látszólag. Mert hát itt a többféle szempont ütközésében rejlik a csapdahelyzet. "Tagjelöltszéket" rezerválni ugyanis egy testületben annyi, mint demonstrálni ez utóbbiak különállását. A pozitív megkülönböztetés esete, aminek mindig megvan az a hátulütője, hogy - segítő szándékkal - mintegy megcímkézi, gettósítja azt, akinek a helyzetén amúgy könnyíteni akarnának. Most is: ha intézményesül a "tagjelölttagság" az elnökségben, azzal ellentmond a magyar miniszter azon felvetésének, hogy a konventben már ne legyenek külön tagok és tagjelöltek, hanem a közös EU-jövőn gondolkodó, egyformán érintett országok képviselői. A "tagjelöltszék" igénye ránézésre a korábbi sérelmeket orvosló dolog volna. Valójában azt jelenti, maguk az érintettek kérik, hogy mégiscsak kezeljék őket külön csoportként - mutattak rá utóbb brüsszeli diplomáciai körökben is.

Azért nem haszontalan felfigyelni erre a példára, mert nem ez az első eset, hogy effajta csapdákba egyesek - avagy néha meglepően sokan - belesétálnak. Ezúttal is: volt abban valami megmosolyogtató, ahogy a tagjelöltek a konvent után még gyorsan összeültek egy rövid egyeztetésre is, többségükben láthatóan teljesen belelkesülve a kavani kezdeményezéstől. Értesülések szerint ennek során egymást érték még az olyan felvetések is, mint hogy a jelölt országok alkossanak "közös frontot" a konventvitákban, az egyes fordulók előtt tartsanak egyeztetéseket, a közös álláspontok hatékonyabb képviseletére pedig akár teremtsenek még egyfajta "tagjelölt-tájékoztatási központot" is?

A szándék világos: nem tagállamként, sok esetben kis országként is, valahol érthető reflex, ha az ember kitörési, érvényesülési pontokat keres, és ezt egyebek között a hasonszőrűekkel való összefogásban véli megtalálni. Csakhogy ez rövidlátó politika. Aki ugyanis demonstratíve felvállalja a hátrányosabb helyzetű státust, hogy abból lobbizzon, az egyúttal ugyanennyire magára is veszi ennek a helyzetnek a címkéjét - ami alól aztán sokkal nehezebb kibújni.

A konkrét példánál maradva, ezen az említett utólagos tagjelölt-egyeztetésen a magyar miniszter már nem lehetett jelen, várta a repülőgép. Így végül a ciprusi delegátusra maradt, hogy emlékeztessen: nem biztos, hogy okos dolog különállást demonstrálni akkor, amikor éppen hogy az összképletbe való besimulás a cél. Amit ebben az esetben - ezt már egy másik diplomata jegyezte meg a találkozó után - sokkal inkább szolgált volna az, ha a tagjelöltek máris a tagországbeli kollégákkal ülnek együtt akár informális körökben is, hogy megkezdjék az egyeztetést a konvent előtt álló érdemi kérdésekről, mint az, hogy külön klikket alkotva a "maguk székeiért" harcolnak.

Bár ez utóbbinak is, az első öröm elmúltával, sejthetően inkább több lenne a terhe, mint a haszna. Túl a kényes kérdésen, hogy na és akkor ki legyen az a személy, akiben valamennyi tagjelölt ország kormánya egyetért, annak delegálásával kezdetét vehetné egy vége nélküli állandó egyeztetés a néhány hetenként következő fordulók előtt, még hangsúlyosabbá téve a külön csoport jelleget. Ráadásul a dolog önmagában is reménytelen - ahogy éppen egy lengyel diplomata mutatott rá -, hiszen az érdekfrontok a vitákban amúgy sem tagjelölt és tagállam, hanem például kis és nagy, vagy jobb módú és szegényebb országok között húzódhatnak. Ami eleve kérdésessé teszi a valós közös mandátum kihordását.

Egy szó mint száz: több síkja lehet annak a problémának, hogy mit is jelent tagjelöltnek lenni. S hogy adott esetben például éppen e státus csendes feledtetésével lehet a legtöbbet tenni az érdekek érvényesítéséért - a felszínes és harcias kiállás helyett. Feltéve, hogy az ember nem akar sokáig tagjelölt maradni.

Fóris György

A szerző a világgazdaság brüsszeli tudósítója.