Lengyel, magyar, két vitás fél

Az elmúlt napokban Leszek Miller lengyel kormány-, Aleksander Kwasniewski államfő és Wlodzimierz Cimoszewicz külügyminiszter egyaránt szóvá tette: Magyarország (jelesül Orbán Viktor) tehet arról, hogy törés állt be a "visegrádi négyek" együttműködésében, s hogy "megromlott köztük a hangulat". Pedig - tették hozzá valamenynyien - az európai uniós csatlakozási tárgyalások jelenlegi szakaszában felettébb nagy szükség lenne arra, hogy a négy ország képviselői (politikai és szakértői szinten) "egyeztessenek egymással". Ami kijelentéseik első (a magyar miniszterelnökre vonatkozó) kitételét illeti, erről már korábban szóltam e lap hasábjain, így itt és most csupán a megállapítások második feléhez fűznék megjegyzéseket.

Aligha valószínű, hogy a lengyel csúcsvezetés ne tudná, hogy a V4-együttműködés eddig sem terjedt ki az európai uniós csatlakozási tárgyalások témájában történő egyeztetés ügyeire. Nem is terjedhetett, hiszen egyrészt az EU szigorúan bilaterális alapon tárgyal az egyes országokkal, másrészt a négy állam közül három

Cseh-, Lengyel- és Magyarország) a tagjelöltek ún. luxemburgi hatos csoportjához, míg Szlovákia a helsinki ötökhöz tartozott, így formálisan legfeljebb e körön belül lehetett (volna) szó valamiféle egyeztetésről. Végül harmadrészt, mert az EU már több mint kéttucatnyi dokumentumban leszögezte, hogy a csatlakozást differenciáltan, teljesítményelv alapján kívánja lebonyolítani, még akkor is, ha ez a tárgyalások bizonyos területein lemaradó államok (pl. Lengyelország) számára nem éppen a legkellemesebb. Nem véletlen tehát, hogy a csatlakozás kérdései még csak formálisan sem szerepeltek a visegrádi négyek 1998-tól ismét lendületet nyert együttműködésének menüpontjai között. Azt csak csendben jegyzem meg: utólag úgy tűnik, hogy a közös politikai akarat még a visegrádi együttműködés tartalmi elemeit meghatározó 1999. májusi dokumentumban, az EU kapcsán rögzített "tapasztalatátadás" és a "tárgyalási pozíciók kialakítására vonatkozó információátadás" területén sem volt elégségesen erős. Olyannyira nem, hogy az egyes fejezetek egymás által elért eredményei kapcsán bizony sokszor komoly meglepetés érte a szóban forgó országokat.

Elég például megemlíteni a termőföld vásárlásának kérdését, ahol az elmúlt évi magyar megoldást emlékezetesen éppen Varsóban érte komoly kritika, mondván: a magyarok engedékenysége rontja a lengyel megállapodás esélyeit. Mint utóbb kiderült azonban, erről szó sem volt, a lengyeleknek ugyanis sokak szerint nálunk jobb kondíciókat sikerült kialkudniuk. Legalábbis erre utalnak azok a feltételek, melyek szerint a csatlakozás pillanatától csupán ún. beruházási földeket (ideértve a turizmus fejlődését szolgáló rekreációs területeket is), állandó tartózkodásúként használatos ingatlanokat, illetve ún. hobbitelkeket vásárolhatnak az EU állampolgárai (ez utóbbit azonban csupán azok, akik legalább négy éve Lengyelországban élnek); s csak a belépéstől számított öt év múlva nyílik lehetőség arra, hogy az uniós állampolgárok korlátozás nélkül juthassanak hobbitelkekhez (ún. második otthonhoz); és csak 12 év eltelte után szűnik meg teljesen a termőföldre és az erdőkre vonatkozó vásárlási tilalom. Addig pedig (háromévi bérlet után a déli és a keleti vajdaságokban, hétévi bérletet követően pedig az ország egyéb területein) csupán azok juthatnak földhöz és erdőhöz, akik saját maguk művelik meg azt. És lám, az említett megállapodás most épp Budapestet ösztönzi arra, hogy a jelenleginél jobb feltételeket küzdjön ki Brüsszelben.

Mindezt csupán azért említettem meg részletesebben, mert erős a gyanú bennem, hogy miközben visegrádi politikusok az egyeztetés szükségességét mantrázzák időről időre, szakértőiket - akik láthatóan elszalasztják még annak a lehetőségét is, hogy például az újságokból vagy az internetről idejekorán megismerjék a másik ország egyébként nyilvános tárgyalási pozícióit - mindig utólag éri az "aha élmény", illetve a frusztráció (függően attól, ki milyen eredménnyel zár le egy-egy fejezetet). Ezt követően persze nem marad más, mint a kölcsönös kritika - legutóbb például azzal kapcsolatban, hogy a Magyarország és az Európai Unió közötti agrárkereskedelmi egyezmények kölcsönös bővítéséről létrejött megállapodás gyengíti a lengyel exportőrök helyzetét az uniós piacokon. Vagyis ha egyeztetésre - mint korábban említettem - nincs is módunk egymás között, azért az odafigyelésre még bőségesen lenne.

Ha tehát Miller kormányfő, Kwas-niewski államelnök és Cimo-szewicz külügyminiszter fenti megjegyzései erre - vagyis a kölcsönös odafigyelés látható hiányára - vonatkoznak, akkor mélységesen egyetértek velük. Persze egészen más a helyzet, ha az említett kritika mögött a jelenlegi lengyel tárgyalási nehézségeknek (s ezekről bőséges információ áll mindenki rendelkezésére a lengyel kormánykoalíció médiatörvény-javaslata által szorongatott Gazeta Wyborcza és Rzeczpospolita c. napilap hasábjain) olyan hátsó szándékú kezelése húzódik meg, amely - akár áttételesen is megkérdőjelezve az uniós felvétel teljesítményalapú elbírálását - Lengyelország bevárására ösztönözné a V4 tagjait vagy akár Brüsszelt.

Ha pedig mégsem így lenne, akkor annál inkább elgondolkodtató, hogy az a Varsó, amely egykoron igen kritikusan, ám nagy önmérséklettel viszonyult Václav Klaus és Vladimír Meciar Visegrád-ellenes torpedóihoz (kerülve a vita látványos elemeit), és mindvégig stratégiai partnerként tekintett Budapestre a V4-együttműködést illetően, most mégis fontosnak tartotta a keményebb hang megütését. Ráadásul olyan helyzetben, amikor Klausnak és Meciarnak áll a zászló a közelgő választásokon. Ilyen értelemben a Varsó részéről érkező kritika jórészt annak a magyar politikának szólhatott, amely a maga eszközeivel és módszereivel akaratlanul is hozzájárult azoknak a visszatéréséhez, akik még a jelenleginél is nehezebb helyzetbe hozhatják a "visegrádi négyeket".