Furcsa politikai konstelláció látszik kibontakozni Európában. Miközben az Európai Unió tagországaiban a legutóbbi választások eredményeképpen markáns jobboldali eltolódás figyelhető meg, aközben a legfejlettebb közép-európai tagjelölt államokban a magukat baloldalinak valló erők jutottak vagy maradtak hatalmon. Egyesek szerint ez némileg nehezítheti a bővítés folyamatát, a kép árnyalása végett azonban célszerű tisztázni a fogalmakat.
Való igaz, hogy a hét végi sevillai EU-csúcson készítendő családi fotó alaposan eltér majd a három évvel ezelőtti felállástól. Akkor az unió 15 tagállamából 11-et balközép erők vezettek, most mindössze 5-öt. Ráadásul a meghatározó tagok közül tavaly Olaszország, a múlt hét végén pedig Franciaország szavazópolgárai is a jobboldalt segítették hatalomra, s nagy kérdés, hogy a szeptemberi német választásokon képes lesz-e megőrizni hatalmát Gerhard Schröder szociáldemokrata kormánya. A jobboldali előretörés sok országban a szélsőjobb megerősödésével párhuzamosan zajlott le, ami jelzi a közfigyelem eltolódását az olyan problémák felé, mint a bevándorlás vagy a globalizációra adandó válaszok. Amennyiben ez a fajta "bezárkózás" az aktuális politikai tevékenységben is megmutatkozna, az valóban rossz hír lenne a tagjelöltek számára, hiszen minden bizonnyal kevésbé nagyvonalú bánásmódot jelentene irányunkban. Egyelőre azonban ezt még korai lenne tényként kezelni.
Egyrészt a jobboldali vezetésű EU-tagok döntő részében mérsékelt pártok vannak a kormányrúdnál, amelyek kevésbé hajlamosak engedni a populista nyomásnak. Még az olyan, korábban fekete bárányként kezelt koalíció is, mint az osztrák ÖVP-FPÖ formáció, meglehetősen visszafogott politikát folytat. Másrészt a 90-es évektől kezdődően a fejlett országok szinte mindegyikében - így az unióban is - megfigyelhető a politikai erők, programok konvergálása, a jobb- és baloldal klasszikus fogalmának kiüresedése. Hiszen a munkáspárti Tony Blair például tökéletesen megérti magát jobboldali kollégáival a munkaerő-piaci liberalizáció témájában, Jospin pedig még elődeinél is fogékonyabb volt a privatizációra. Hozzá kell tenni: elsősorban a baloldal volt az Nyugat-Európában, amely - az amerikai példa nyomán, abból okulva - "ellopta" a jobboldal ruháját, és piacbarát fordulatot hirdetett meg, de a jobboldali erők programjában is számos klasszikus baloldali elem fellelhető (nem is beszélve a szélsőjobb pártokról).
Ami a rendszerváltó és uniós tagságra aspiráló országokat illeti, többször leírták már, hogy esetükben a bal- és jobboldal klasszikus értelme majdhogynem felcserélődött, de legalábbis keveredett. Kissé leegyszerűsítve: baloldalinak tekintették és tekintik a kommunista utódpártokat, míg többnyire jobboldalinak azok ellenzékét. Besorolásuknál a fő meghatározó elem nem a gazdaságpolitikai irányultság, hanem a nemzeti tradíciókhoz való viszony. A rendszerváltás után ez némiképp érthető is volt, hiszen a gazdaságpolitika fő csapása, azaz a piacgazdaság kereteinek megteremtése, az állami vagyon leépítése amúgy is történelmi adottság és feladat volt. Ez a szó eredeti értelmében jobboldali gazdasági kurzust kényszerített ki bármilyen ideológiai beállítottságú kormánytól, nagyobb eltérés inkább csak a változások veszteseinek kezelésében, a szociális politikában lelhető fel.
Szintén történelmi okokkal magyarázható, hogy - megint csak erősen leegyszerűsítve - a piaci reformok terén nagyobb elszántságot többnyire a baloldalinak nevezett erők mutatták, hiszen a rendszerváltáskor élvezett helyzeti előnyüket, kapcsolati és vagyoni tőkéjüket így tudták minél jobban kihasználni, kamatoztatni. A jobboldal eközben gyakran inkább az állami beavatkozásban bízott, vélt vagy valós indokok alapján. Érdekes megfigyelni azt is, hogy a közép-európai országokban gyakran baloldali kormányoknak kellett kiigazítania - mégpedig klasszikus jobboldali eszközökkel - a (részben) elődje által kisiklatott makrogazdasági pályát: 1995-től Magyarországon, 1998-tól Cseh-, 2001-től pedig Lengyelországban. Akad persze példa arra is, hogy az itteni bal- és a jobboldal is a klasszikus szerepét játssza, például a munka törvénykönyvéről folytatott magyarországi vitában.
A működő piacgazdaság megteremtésével ugyanakkor térségünkben is egyre inkább kezd elmosódni a különbség az egyes politikai irányzatok között. A legutóbbi magyarországi, de a csehországi kampányban is meglehetősen sok hasonlóság volt felfedezhető az egyes gazdasági programok között, az eltérések jelentős része inkább retorikai jellegűnek mondható. A tagjelöltek uniós csatlakozásával vélhetően a még meglévő politikai ellentétek is tovább csillapodnak, hiszen az ottani keretek között már sok mindenről értelmetlen lesz vitatkozni.
Az igazán komoly kérdés most már inkább az lehet: vajon a konszenzuson alapuló, egymásra építő, összesimuló politikai irányzatok nem jelentik-e majd egyszer a valódi versengésen és választáson alapuló váltógazdaság végét?
Gaál Csaba
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.