A székesfehérvári szindróma

Mindenekelőtt hangsúlyozom, hogy a működő piacgazdaságokban szokásos "normális" esettel állunk szemben, ahol is a bekövetkező strukturális, konjunkturális gazdasági változások eredményeként bizonyos tevékenységek, termékek előállítása visszaesik vagy teljesen megszűnik. A szűkszavú tájékoztatóból persze nem derül ki, hogy az IBM székesfehérvári gyárának bezárásánál konkrétan milyen tényezők játszottak közre. Ettől függetlenül az általánosabb makrogazdasági körülmények megbízhatóan felvázolhatók.

Az egyik mindenképpen közrejátszó tényező az immár 1,5-2 éve érvényesülő világméretű dekonjunktúra, amelyben a 90-es évek fejlődésében meghatározó szerepet játszó számítástechnikai ipar az átlagosnál is drámaiabban esett viszsza. A másik a termelési struktúra elavulása. A részegységgyártásra specializálódott vállalatokat ezek a körülmények még inkább sújtják. Végül ami talán a székesfehérvári esetnél is megfigyelhető, hogy néhány év után jelentősen módosulhat az adott termelés versenyképességét alakító gazdálkodási feltételrendszer. Ebben a vonatkozásban utalni kell arra, hogy a minimálbérek nálunk az utóbbi két évben megduplázódtak, de az üzleti szférában a reálkeresetek is 2001-2002 egészét tekintve mintegy 18 százalékkal emelkedtek. Mindeközben a forint árfolyama az elmúlt egy évben - különböző számítások szerint is - 12-15 százalékkal növekedett.

Elismerve, hogy a tőlünk független dekonjunkturális helyzettel, valamint a technikai-technológiai fejlődésből fakadó esetleges termékváltással magyarázható leginkább a székesfehérvári gyárbezárás, ugyanakkor a realitásokkal nem számoló erőltetett bérpolitika, a külföldi tőke működési feltételeit a dekonjunktúra idején is biztosító gazdaságpolitika elmaradása és a szerencsétlen időzítésű árfolyam-szélesítés tovább erősítette az amúgy is veszélyeket jelentő külső tényezők kedvezőtlen hatásait. Ellenkező megítélésekkel szemben a magyar export 5 százalékát kitevő cég kiesése valójában komoly csapás a hazai exportdinamikára: 2002-ben az export 5-6 százalékkal bővül csupán, és 2003-ban is csak szerényebb növekedés remélhető.

Megítélésem szerint ugyanis a székesfehérvári gyár bezárása csupán a jéghegy csúcsa, és tévedés lenne egyedi esetként értékelni és egyszeri válaszokat keresni. Az igazság az, hogy a székesfehérvári szindróma kisebb-nagyobb élességgel valamennyi - hazai és külföldi -, legfőképpen pedig a jelentősebb exportot teljesítő vállalkozásnál jelentkezik. A bérek száguldása, a feldolgozóipar kb. 2 százalékos éves növekedése és a forint két számjegyű erősödése látványosan rontotta a hazai cégek nemzetközi versenyképességét, csökkentek az exportbevételek, miközben a bérköltségek látványosan emelkedtek. Ehhez hozzátehetjük, hogy a dekonjunktúra mélypontján, végén szokásosan beinduló megújulási folyamatok nálunk az igencsak lecsökkent, sőt visszaeső beruházási tevékenység következtében elmaradni látszanak.

Számomra teljesen világos, hogy a székesfehérvári eset mögött általánosabb makrogazdasági problémák húzódnak meg. Olyan finom és rugalmas gazdaságpolitikára lenne szükség, ami egyfelől a gazdasági realitásokkal összhangban értelmezi az EU-s bérfelzárkózást, másfelől a külföldi tőkéért versenyző többi országra tekintettel alakítja a hazai befektetési feltételeket.