Csúcsvesztesek és csúcsnyertesek
Blair váratlan marginalizálódása amúgy általában is a brüsszeli csúcs egyik legnagyobb figyelmet keltett fejleménye volt. Mióta csak a francia-német lokomotív akadozni látszott - lényegében a Mitterrand-Kohl tandem távozása óta -, az aktívabb európai politikát hirdető Blair-kormány egyik diplomáciai alapvetése volt, hogy be kell nyomulni az üresen maradt játéktérre, és sokpólusú kapcsolatrendszert építve fokozni kell a brit befolyást az uniós ügyek intézésében. A dolog éveken át látszólag működött: csúcsok sorát jellemezte - beleértve az 1999-es berlini Agenda 2000-alkudozást, és még inkább a 2000-es drámai nizzai csúcs vitáját -, hogy miközben nyoma sem volt előrevivő francia-német kezdeményezésnek (többnyire kettőjük szembenállása blokkolt sok mindent), addig Blair mozgékonysággal, dinamizmussal és sok-sok médiamosollyal látszólag közvetített, épített, elrendezett.
Valószínűleg ezért is sokkolt sokakat az, ahogyan egyik pillanatról a másikra az egész brit befolyás a ködbe veszett. Azzal, ahogy Schröder és Chirac - két egymást amúgy nem szívelő ember - képes volt egy nagyon is átgondolt, jól kidolgozott és messzire nyúló kétoldalú megállapodásban megoldani a jelenlegi helyzetet blokkoló problémák alapját, két dolgot is előidéztek. Hirtelen látványosan felszabadítottak, mozgásba lendítettek egy sor addig veszteglő folyamatot az EU-bővítés és -integráció frontján, miközben egyik percről a másikra rávilágítottak arra, hogy a Blair-féle király meztelen.
A britek csak tettették, hogy kulcsjátékosok, valójában sohasem volt igazán náluk a labda. Az egész brit szerepvállalás túlértékelt és félreértett volt, s csak azért uralhatták a játékteret, mert az igazi játékosok visszahúzódtak - fejtette ki ennek kapcsán John Palmer, a brüsszeli Európai Politikai Intézet igazgatója. "Nincsenek benne az euróban, most kihagyták őket az agrármegállapodásból, és ha nem vigyáznak, jövőre simán kimaradhatnak az EU jövőjéről intézkedő konvent végső egyezségének kihordásából is" - mutatott rá. Érveiből kitűnt, hogy Blair hiába hangoztatta éveken át, hogy Nagy-Britanniának belülről kell hatnia az unióra, igazából nincs olyan kártya London kezében, ami fontos szereplővé tehetné a belső alkukban. A közös védelmi politika felkarolása nem hozta meg a várt különleges szerepet, főként, mióta a brit hangütés visszatérően sokak fülében annyira Amerika-barát, hogy az csak kevés alapot hagy egy önálló európai profil képviseléséhez.
Így viszont - a szerepvesztés mellett - következményeiben még vissza is ütött Londonra a mostani francia-német egyezség. Az "agrárcsomag" egyik legfontosabb hozadéka ugyanis azon új elv felkarolása, hogy "mindenkinek erőfeszítéseket kell tennie", mindenkinek készen kell állnia bizonyos áldozatok vállalására. Ha nem is most, de a következő, 2005-2006-os újabb nagy alkuk idején. Éppen ebben áll a különbség a korábbi, minden saját kedvezményt foggal-körömmel védelmező hozzáálláshoz képest. Berlinben, Nizzában azért őrizhették meg sokan addigi előnyeiket, mert igazából senki nem állt készen megnyitni az áldozatvállalások sorát. Most viszont éppen a két kulcsszereplő mutatott példát, és nyomukban máris (legalább a retorika szintjén) hasonlóan nyilatkozott a spanyol és a portugál diplomácia is (akik a korábbi alkuk további nagy ellenállói voltak).
És ez az, ami hirtelen reménytelenül magányossá tette a brit diplomáciát. Blair ugyanis jövőre népszavaztatni szeretné az - eurót ma még többségükben elvető - briteket a közös EU-pénzhez való csatlakozásról. Márpedig az előreláthatóan aligha fog menni: úgy bevinni Nagy-Britanniát az euróba, hogy közben elveszti a hajdani Vas Lady által kiharcolt közösségi költségvetési visszatérítést. Azaz, ha most váratlan volt is a brit oroszlán visszaszorulása, a következőkben - éppen a mozgástér beszűküléséből adódóan - immár előre sejthető is lesz megismétlődése. A játéktéren ismét francia-német játékosok játsszanak a labdával.
