Írek és tétek: a végletek között

A két véglet közismert: ha az ír nép a vasárnapi népszavazáson másodszor is elutasítja a két éve aláírt nizzai szerződést, akkor a dokumentum meghalt. Ezzel viszont a bővítésre előkészített új intézményi keret is szétesik, és ismét a csak öt új tagország befogadását megengedő 1997-es amszterdami csúcs vonatkozó politikai állásfoglalása válik meghatározóvá. A szemben álló vélemény szerint mindez csak porhintés, nem szolgál egyébre, mint hogy a szerződést valahogy lenyomják az írek torkán, valójában minden cáfolat dacára a megfelelő fiókokban már javában gyűlik az anyag mindenféle B tervekhez, amelyek szerint eljárva ki lehet majd cselezni az esetleges kedvezőtlen fejleményt.

Heteken át voltaképpen csak e két térfél között pattogott a labda, és csupán a voksoláshoz közeledvén kezdtek el feltűnni olyan, köztes - és sejthetően az igazsághoz leginkább közel járó - vélemények is, amelyek e kettő megtartható elemeit részben ötvözve igyekezték előrevetíteni a lehetséges folytatást.

Ennek lényege, hogy az ír nemmel persze a nizzai szerződés egyfelől valóban halott lesz. De elviekben és tisztán jogi alapon járva el, valóban nem elképzelhetetlen egy olyan B forgatókönyv, amivel a káros következmények a bővítésnél kivédhetőek. Végül is a szerződés sok mindenről szól, és csak egy része foglalkozik az íreket leginkább irritáló külpolitikai, védelempolitikai együttműködéssel, amelyből a zöld szigeten némelyek a hagyományos ír semlegesség csorbulását vélik kiolvasni (EU-megítélés szerint amúgy teljesen alaptalanul). Mindez a bővítés szempontjából érdektelen. Annál inkább a 25-27 tagúra bővülő EU-intézmények leendő működésére vonatkozó rész, amivel az átlag ír szavazó aligha foglalkozik sokat, viszont e nélkül újabb tíz tagország bevonása valóban nem képzelhető el.

Az optimista forgatókönyv erre mondja azt, hogy az intézményekre (szavazatokra, parlamenti helyekre, döntéshozásra) vonatkozó részek jogi alapon minden további nélkül átmenthetők a leendő csatlakozási szerződésbe is. Jogi alapon talán igen. Politikai alapon azonban már sokak szerint igencsak nehéz volna egy olyan szerződés kétharmadát más borításba kötve újra kiadni, amit az egyik tagállam lakossága másfél éven belül kétszer egymás után elutasított.

De ez még csak az egyik baj. Ennél is súlyosabb tényező lehet, hogy az írországi megbicsaklás sokaknak kapóra jönne olyan tervek kierőszakolásához, amelyek végkövetkezményeikben a bővítés ellen hatnának. (Tegyük hozzá: akadhat, akinek igazából amúgy is ez a célja?) Nem titok, hogy sokak számára jól használható ürügy lenne az ír nem arra, hogy újranyissák a vitát a már Nizzában is csak kénytelen-kelletlen lenyelt egyezségekről, illetve hogy számos, Nizzában félbehagyott kérdést most aztán mindenképpen belegyömöszöljenek a következő reformkonferenciát előkészítő konvent munkájába. A "konventesek" között akadnak, akik kifejezetten számolnak ezzel, úgy vélvén, hogy a nizzai szerződés végleges bukása újabb esélyt adna még tágabb keretek között nyomulni különböző elképzelésekkel. Eneko Landaburu bővítési főigazgató egy hét végi sajtónyilatkozatában egyenesen arról beszélt, hogy "Nizza" halála sajátos randevúra adhatna alapot az euroszkeptikusok és a föderalisták között, találkozási helyük pedig a konvent lehetne. Amivel pedig az a gond, hogy egy ily módon prolongált EU-reformvita nemcsak a decemberi tárgyalászárást tenné lehetetlenné, de akár évekkel el is úsztathatná a reformok kihordását - s vele a bővítést is.

Márpedig - intett ezúttal egy magas rangú EU-diplomata - ha tízévnyi áldozatvállalás után a keleti tagjelölteket hirtelen további 3-5 éves várakozásra ítélnék, azzal az érintett országokban könnyen a populista erők előretörését s így az európai stabilitás kikezdését is beprogramoznák.

Mindez persze nem szükségszerű. A lényeg, hogy ha "Nizza" jogilag bukik, akkor a jog helyét a politika veszi át. Ami nem feltétlen jelentené a katasztrófa-forgatókönyv megvalósulását. De mindenképpen jelentené a folyamatok kiszámíthatatlanabbá válását. Jobb lenne elkerülni.