Kutyaszorítóban az orosz elnök

Az még az orosz viszonyokat felületesen ismerők számára sem lehetett kérdéses, hogy a terroristák legfőbb követelései (a csecsen háború befejezésének deklarálása és az orosz csapatok kivonásának megkezdése) teljesíthetetlenek. Nem elméletileg, vagy technikai szempontból, hanem nagyon egyszerű és racionális politikai okok miatt. Az említett követeléseket ugyanis a terrorizmus elleni harc kellős közepén (amikor mindenki úgy ítélte el a moszkvai színházi túszejtési akciót, hogy közben hitet tett a terroristák elleni megalkuvást nem ismerő harc mellett) Vlagyimir Putyin még akkor sem teljesíthette volna, ha egykoron - az "egészen a latrináig üldözzük majd őket" helyett - azzal a jelmondattal kerül hatalomra, hogy ő bizony akár komoly engedmények árán is, de befejezi a csecsen háborút. Egyszerűen azért nem, mert a csecsenkérdést egyre inkább nyomasztó bel- és külpolitikai teherként megélő orosz vezetés számára - amely az elmúlt nyolc év során nem talált olyan alkalmat, amikor arcvesztés nélkül hátrálhatott volna ki a konfliktusból - a túszdráma minden eddiginél kedvezőtlenebb körülményeket teremtett a háború befejezéséhez. E napokban ugyanis a probléma "tárgyalásos" megoldása Moszkvának a terrorizmus előtti kapitulációját jelentette volna.

Ilyen értelemben tehát, bármilyen brutálisan is hangzik, az orosz különleges alakulatok szombat hajnali akciójára elsősorban politikai értelemben volt szüksége az orosz vezetésnek, nevezetesen azért, hogy újra kezelhetővé váljon számára a cse-csenkérdés. Sőt, megkockáztatom: Vlagyimir Putyin - függetlenül a túszmentési akció megítélésétől - soha korábban nem kapott akkora lehetőséget a probléma megoldására, mint most.

A kérdés persze az, miként és mire használja ki ezt az alkalmat az orosz elnök, aki továbbra sincs könnyű helyzetben a csecsendilemma kapcsán. Ha ugyanis fenntartja - sőt a Melnyikov utcai túszdráma által megerősítve látja - korábban idézett "latrinás" jelmondatát, akkor valószínűleg a csecsen háború egy újabb látványos szakaszának lehetünk majd tanúi, amely óhatatlanul tovább növeli az orosz és a csecsen áldozatok számát, s immár nyilvánvalóan nem csupán Csecsenföldön. Emellett Putyinnak várhatóan az eddigieknél jóval nagyobb nemzetközi kritikával kell majd szembenéznie, hiszen ezek még az elmúlt hét legdrámaibb óráiban is igen élesen fogalmazódtak meg Oroszország cse-csenpolitikájával kapcsolatban. S mindezen aligha változtat az, hogy Moszkva a jövőben esetleg jobban hangsúlyozza majd a csecsen háború antiterrorista, pacifikáló jellegét. Úgy tűnik ugyanis, hogy a világ sokszor kiismerhetetlen közvéleménye a csecseneket (szemben például az egyébként cseppet sem rosszabb kurdokkal) menthetetlenül függetlenségre ítélte, bár ettől Putyin és Moszkva kétségtelenül még sokáig eltekinthet.

Egy másik - a világ számára kívánatosabb - megoldásként Putyin persze megteheti, hogy ellenállva tábornokai nyomásának, beadja derekát, és végül ilyen vagy olyan formában, de elengedi Csecsenföldet és lakóit. Vállalva akár annak a veszélyét is, hogy ezzel rossz esetben egy új "tálib rezsim", egy kevésbé rosszban az eljövendő dél-oroszországi - a csecsen határokon túlterjedő - "muzulmán kalifátus" megteremtése előtt nyitja meg az utat, most nem is beszélve a legsötétebb forgatókönyvről - az említett két opció egyidejű megvalósulásáról.

Persze más jellegű kockázatokat is rejthet magában, ha az orosz elnök esetleg az utóbbi variáns mellett kötelezné el magát. Ez ugyanis lényegében azt jelentené, hogy Moszkva megosztja a világgal - elsősorban annak a csecsen függetlenségi törekvésekkel rokonszenvező részével - a probléma kapcsán eddig magára vállalt/magának követelt felelősségét. A kérdés tehát az, hogy a világ említett része az elvi elkötelezettség mellett gyakorlatilag is felkészült-e az esetleges csecsen vészforgatókönyvek bekövetkeztének megakadályozására. Ha arra gondolok, hogy szeptember 11. előtt - miként azt egy igen tisztelt, a térség problémáiban otthonosan mozgó kollégám mondani szokta volt - az afganisztáni tálib rezsim nem az éhező afgán gyerekek és az emberi méltóságukban megalázott afgán nők helyzete, hanem két Buddha-szobor felrobbantása miatt került a világ érdeklődésének középpontjába, bevallom, magam is elbizonytalanodom. S ha nem is osztom, de megértem Vlagyimir Putyin aggodalmait.