Kicsit elsikkadt az Európai Parlament körüli EU-magyar csatározások közepette, hogy milyen egyezség született a miniszteri tanács szavazati súlyairól. Kétségtelenül fontos ugyan, hogy 20, 21, vagy 24 képviselője lesz-e hazánknak az eurohonatyák testületében, de az unió gyakorlati működési rendjét illetően ennél egy-egy ország alkuerejét sokkal jobban meghatározza szavazatszáma a tanácsban. Márpedig az itt készülő egyezség nem túlságosan előnyös Magyarország számára.

Tegyük gyorsan hozzá: Lengyelország kivételével egyik leendő új tagnak sem az. És ennek korántsem a jelöltek tárgyalási taktikája az oka. Az unió ugyanis a nizzai szerződés kidolgozásakor csak önmagával beszélte meg, hány szavazatot ajánl majd 2005-től az új tagoknak, s a szerződést a bővítési realitásokhoz igazító minapi miniszteri tanácsülésen ismét csak önmagával konzultált arról, milyen rendszert alkosson 2004-re. Formailag lesz ugyan tárgyalás az unió ajánlatáról, ám akármelyik jelölt is tiltakozna, nem lenne esélye (az egyedül alkuerővel rendelkező, s hogy, hogy nem, egyedül jól járó Lengyelországot leszámítva). Az unió teljes joggal reagálna azzal, hogy az új tagoknak jutó számokat a régiek két éven át tartó egymás közti alkudozásai határozták meg; akinek ezek nem tetszenek, az tekintsen el az első körös belépéstől.

Hiába szeretik ma már magát inkább közepes méretű, mintsem kis tagjelöltként definiálni Magyarországot diplomatáink, e tekintetben nagyon is egyforma a sorsa Hollandiától kezdve Máltáig valamennyi kicsi és közepes mai és leendő tagnak: csökken szavuk súlya az EU miniszteri tanácsában. Ideje hozzászokni ahhoz a gondolathoz, hogy leendő és mai kicsik és közepesek a jövőben még inkább egymásra lesznek utalva - sokszor a nagyok ellenében is.