Tony Blair dilemmája

Nem Tony Blair az első munkáspárti kormányfője Nagy-Britanniának, aki a posztbirodalmi szigetország ügyeit igazgatja, de az első, aki a már nem létező birodalmi felelősség tudatában vesz részt a nagypolitikában. Ez az államférfi pártállástól függetlenül azonosul elődeivel abban, hogy különleges kapcsolatot ápol a mindenkori amerikai elnökkel, s ezzel egyfajta külön érdekképviseletet is biztosít Washingtonnak az ókontinensen, akár igényt tartanak erre az Atlanti-óceán túlfelén, akár nem. Miközben London maga is mindig egyfajta különállást demonstrál Európától, időnként éppen a különleges viszony ápolásával. A kígyó néha a saját farkába harapdál.

Blair ugyanakkor modern politikus, meg a szociáldemokrácián belül reformer is. Államférfiúi tevékenysége most azonban mintha politikusi ambícióit sodorná veszélybe: pártja már lázadozik ellene, mert támogatni látszik Bush amerikai elnök és csapata Irak-ellenes háborús terveit. Mindig lehetséges persze, hogy a látszat nem csal, de ezúttal egyáltalán nem biztos, hogy Blair valóban a háborút akarva áll ki Bush mellett. Ez a kiállás azért ölti leginkább a látszat formáját, mert a nagypolitika szinte többi szereplője hevesen ellenzi azt; túl nagy a kontraszt.

A Fehér Ház egyre eltökéltebbnek látszik abban, hogy kenyértörésre viszi a dolgot, és leszámol Szaddám Huszein iraki elnökkel - így csapatná ki a terrorellenes önhergelésben felgyülemlett sok fölösleges energiát, függetlenül a következményektől (Bushék kezét leginkább a hazai ellenkezés köthetné meg, de kongresszusi képviselői ehhez kevésnek látszanak). A volt gyarmattartó birodalmak - Londonon kívül még leginkább Párizs - azonban messzebb tekintve mérlegelnek. Ezért megpróbálnak fékeket beépíteni a már meglódult háborús gépezetbe. Ugyanakkor kénytelenek azt is számításba venni, hogy a gépezet túllendül ezeken a fékeken. (SzH)