A küldetés tudata

A jelzőkben természetesen a prágai csúcstalálkozót követően sem lesz hiány, előreláthatólag a történelmi, a korszakalkotó, a gyökeres megújulás verseng majd a leggyakoribb szófordulat címéért. Kétségtelen, hogy a hidegháború vége óta vajúdó katonai együttműködés új célokat és irányokat jelölt ki magának. Eldőlt a kérdés: az új küldetés már nem csak Európát és nem csak a békefenntartást foglalja magában.

Ez volt az ára annak, hogy a régi missziónak (amely szerint a NATO célja az amerikaikat benn, a németeket lenn, az oroszokat pedig távol tartani Európától) legalább az Egyesült Államokra vonatkozó része továbbra is igaz legyen. Washington az utóbbi időben több jelét adta annak, hogy nem igazán tud mit kezdeni a formalizált együttműködéssel. A legérzékenyebb fricskát szeptember 11-e után kapta Európa, amikor a felajánlkozás ellenére sem tartottak igényt az Afganisztán elleni katonai akcióban való részvételre az óceán túlsó partján. Egyértelművé vált az is, hogy a megújulás csak az amerikai igények szerint mehet végbe. A számla főbb tételei: ütőképes, gyorsan mobilizálható egység felállítása (21 ezer fővel mindössze harmadakkora, mint az ugyancsak tervezett Eurocorps), ehhez a megfelelő szállítókapacitás létrehozása, hogy a világ bármely részén bevethető legyen, a parancsnoki struktúra átalakítása. S persze hét új tag felvétele, amelyek egy része még az előző körben felvetteknél is inkább a tudatában van annak, hogy demokratikus erőfeszítéseik hivatalos nyugati elismerését erőteljes amerikai ajánlással kapták meg. Ezért kellően hálásak is (lásd Románia esetét a Nemzetközi Büntetőbírósággal).

A szövetségesek pedig Prágában aláírták a csekket. A transzatlanti kapocs ismét megszilárdult, de az amerikai dominancia szembetűnőbbé vált, mint korábban bármikor. Közben pedig a prágai ünneplők tapintatosan megkerülik annak megválaszolását, hogy mindehhez van-e a számlán fedezet. Ráadásul nem csupán arról van szó, hogy az európaiaknak erőteljesen növelniük kellene a katonai kiadásaikat - a GDP három százalékáig a mostani átlag kettőről -, de arról is dönteniük kell, hogy mire és hogyan. Az Egyesült Államok jelenleg kétszer annyit költ a hadseregére, mint az EU tizenöt tagállama együtt (s ezt a következő büdzsé további 37,5 milliárd dollárral fejeli meg), miközben ez az irdatlan összeg tervszerűen és arányosan oszlik el a hazai hadiipari szereplők között. Európában azonban az iparági cégek gyakorta protekcionizmus ösztönözte párhuzamos fejlesztésekbe hajszolják bele magukat. Szakértők szerint összehangolt hadiipari stratégia és a kormányzatok valós elkötelezettsége hiányában a megnövelt ráfordítások mellett is tovább erősödhet az a tendencia, hogy az európai cégek inkább az amerikai programok megvalósításában próbálnak majd közreműködni - ami növelheti a hadiipari s közvetve a politikai függést.

Ezek lehetnek a távlati gondok, amikhez társulnak a pillanatnyi aktuálpolitikai ellentétek. Mert a prágai ünnepélyes pillanat sem tudta eloszlatni a nézeteltéréseket Irak ügyében. S ha végül az Egyesült Államok egyoldalúan cselekszik, felhatalmazva érezve magát a Biztonsági Tanács határozatától, meghatározó európai szövetségesei pedig egyáltalán nem, vagy csak vonakodva, kellő távolságtartással követik - akkor miről szól a NATO megújulása?

Legyűri-e végül most is a kételyeket a közös transzatlanti küldetés tudata ugyanúgy, mint a hidegháború éveiben?