Jobbos utak kereszteződései

2002 novemberében a legnagyobb ellenzéki párt prominensei úgy érezhetik, jószerével semmire sem jutottak az elmúlt szűk évtizedben. A jobboldal integrálását az 1994-es önkormányzati választási kampány óta eminens céljának tekintő politikusgárda hiába dolgozott esztendőkön át látszólag eredményesen az embert próbáló feladat megoldásán, erőfeszítéseik az aktuális fejlemények tükrében hiábavalónak tűnnek, hiszen egy lépéssel sem tartanak előrébb, mint 1997-ben. Akkortájt nyugtázhatták, hogy a szétszakadt Kereszténydemokrata Néppárt "értelmiségi" felére belső, a Magyar Demokrata Fórum egészére - igaz, cserébe "dobták" a Magyar Demokrata Néppártot - külső, szerződött szövetségesként számíthatnak.

Az exkormányfő és társai előtt ma sokkal kevésbé szívderítő kép rajzolódik ki. A felmorzsolt és torgyántalanított Független Kisgazdapárt maradványai nem mutatnak határozott késztetést a közös jövő iránt - a Fidesz-frakcióba keveredett kisgazdák súlya sem nagyobb, mint a párt nevét birtoklóké -, a KDNP-t visszaszerző kereszténydemokraták azon merengenek, hogyan legyen ezután, az útközben eltévedt MDNP-nek már nincs jelentősége.

A témáról értekezvén persze az MDF-et kell első helyen említenünk. A pártot, amely két alkalommal landolt az Országgyűlésben a Fidesz közreműködésével - bár a rengeteg vita után aláírt megállapodás miatt nem tudni, 2002-ben képes lett volna-e egyedül is venni a parlamenti küszöb teremtette akadályt -, s ezúttal úgy döntött: nem partnerével szimbiózisban, hanem középutasan és önállóan próbálja felépíteni magát és visszaszerezni támogatóit.

Izgalmas kérdés, hogy a hitelesen kizárólag a Fidesz és az MDF bázisán egyszerre felépíthető uniópárt létrehozásával szembeni fórumos elutasítás a stratégiák tényleges különbségével vagy esetleg a személyes ellenszenvek elburjánzásával magyarázható. Az elmúlt hetek megnyilatkozásai alapján talán az utóbbit jogos feltételeznünk, ám az is tény: a kormányzás éveiben az MDF-nek egyrészt kevésbé állt módjában robbantani - még ha tett is egy tétova kísérletet a Békejobb-bal -, másrészt aligha szolgálta volna az érdekeit, ha mégis megteszi. A Centrum párt bukása, az SZDSZ kormányzati szerepvállalása és a választások után radikálisnak mutatkozó Fidesz azonban - együttesen - hatalmas területet nyitott a középen. Ennek annektálásában bizakodik most az MDF, amelynek irányítói a jelek szerint egészében erre az esélyre kívánják építeni a jövőjüket. Olyannyira, hogy elszánták magukat arra is - mint Balsai István frakcióvezető kényszerű távozása mutatja -, hogy a másként vélekedőket kiszorítják a párt közvetlen vezetéséből.

A fejlemények nyomán egyébként akkor sem lelkesedhetnének Orbán Viktorék, ha amúgy nem unióban gondolkodnának: amint a centrumot jobbról igyekszik bevenni egy - retorikája alapján hangsúlyozottan mérsékelt - alakulat, az a Fideszt óhatatlanul a szél felé sodorja. Ennélfogva a pártban úgy érzik, az MDF esetleges megerősödése az áprilisi példa ellenére - amikor a baloldal főként azáltal diadalmaskodhatott, hogy az SZDSZ bekerült a parlamentbe - sem segíti kormányzati pozícióik majdani visszaszerzését.

Ezzel együtt is felvethető, okos dolog-e kizárólag a teljes és végleges integrációtól várni a jobboldal támogatottságának maximalizálását. A Fideszben éppenséggel mindenütt veszélyeket fedeznek fel: nem véletlenül jelent meg a manapság visszahúzódó Orbán Viktor a KDNP országos elnökségének ülésén, hogy uniópárti egyeztetéseket kezdeményezhessen. Az exkormányfő ugyanis tudja, hogy a kereszténydemokraták ősrégi és újsütetű vezetői között akadnak, akik inkább egy izmosabb MDF-fel társulnának, és ha a Fidesznek a KDNP-ről is le kellene mondania, egy időre végképp jegelhetné az integrációs stratégiát.

Akárhogyan is lesz a továbbiakban, egyvalami máris bebizonyosodott: az előző ciklusban, illetve a választási kampányban bemutatott jobboldali struktúrát elsődlegesen inkább az érdekek, mintsem az elvek tartották formában. Márpedig elosztható posztok és vonzó források híján az ilyen szövetségeket ellenzékben nehéz, sőt lehetetlen összetartani.

Mindebből következően a jobboldali erők útjai legkorábban a soros választási kampány közeledtével vezethetnek ismét azonos irányba.