Konszenzus a haderőreformhoz

A jelenlegi helyzetben több szempontból is kulcsfontosságú lenne a védelmi szférára vonatkozó említett közmegegyezés. Itt és most ennek csupán néhány igen praktikus okáról szeretnék szólni, s nem arról, hogy a normálisan működő demokráciákban a politika szereplői a honvédelem alapkérdéseit (ti. a hadsereg feladatait, működőképességét és fejlesztését) általában igyekeznek kirekeszteni a pártpolitikai csatározások porondjáról.

Mindenekelőtt úgy vélem, hogy konszenzuskényszer áll fenn az önkéntes haderőre való áttérés és az ezzel kapcsolatos reformok tekintetében. Ma ugyanis Magyarország egy olyan 34 ezer fős - vagyis már pusztán méreteiben is professzionalizmust és modern technikát követelő - hadsereget tart fenn, amely struktúrájában és működésében, de legfőképp mentalitásában és elavult felszerelésében még mindig a tömeghadsereg jegyeit viseli magán. A jelenlegi honvédelmi vezetés e tekintetben mutatott eltökéltsége tehát kétségtelenül indokolt (hogy a 2006-os határidő mennyire reális, azt most ne firtassuk), jóllehet magam úgy gondolom, hogy az önkéntességre és a professzionalizmusra való áttérés csak akkor jelenthet megoldást a Magyar Honvédség problémáira, ha az végre komoly technikai modernizációval is párosul. És ez utóbbi az a terület, ahol meggyőződésem szerint megint csak igen erős konszenzusnak kell kialakulnia a pártok között. Ennek hiányában ugyanis csupán szaporodni fognak a Mistral, illetve a Gripen típusú viták és csatározások.

Közmegegyezésre e kérdésben nem csupán azért van szükség, mert a haderő modernizációja olyan terület, melyet még tőlünk nyugatra, sokkal jobb kiindulási feltételekkel is általában 3-4 kormányzati ciklus alatt hajtanak végre, de esetünkben elsősorban azért felettébb kívánatos, mert konszenzus hiányában néhány év múlva azzal a kínos helyzettel szembesülhetünk, hogy a magyar hadsereg önkéntesen és professzionálisan nem lesz képes semmire. Ennek lehetséges következményei pedig mind politikai, mind morális szempontból beláthatatlanok.

A két említett problémakör óhatatlanul maga után vonja a védelmi szféra finanszírozására vonatkozó konszenzuskényszert is. Nemcsak azért, mert a magyar politikai elitnek már rég szakítania kellett volna azzal a gyakorlattal, melynek során az éppen hatalmon lévők a haderőreform döntő terhét mindig a következő kormányra igyekeztek hárítani, de azért is, mert az önkéntes haderőre való áttéréshez és a hadsereg technikai modernizációjához szükséges - már külön-külön is tetemes összegeket igénylő - kiadások fedezése az elkövetkező években csakis közmegegyezéssel biztosítható.

Végül úgy vélem, hogy konszenzusra kellene jutni végre szövetségesi vállalásainkat illetően is. És itt nem kizárólag a mindenkori magyar vezetés szavahihetőségét kikezdő túlvállalásokra gondolok, hanem mindenekelőtt arra, hogy a politikai elitnek végre el kellene döntenie: elsősorban mihez igazítja haderejének modernizációját. A globális érdekérvényesítésre törekvő Egyesült Államok elvárásaihoz, az európai NATO-tagállamok ennél azért jóval szerényebb törekvéseihez, avagy az Európai Unió formálódó közös biztonság- és védelempolitikájához. Ha pedig mindhármat szem előtt kívánja tartani - tekintettel arra, hogy a három opció között igen komoly az átfedés -, akkor az igényel döntést: melyiket milyen mértékben?

Az említett problémák kapcsán mindenekelőtt azért tartom sürgetőnek a belpolitikai csatározások nyugvópontra jutását, mert ma már egyre világosabban látható, hogy az átpolitizálódó és minden korábbinál nagyobb mértékben kibővülő NATO-n belül az egyes országok katonai teljesítménye és szövetségi hozzájárulása lesz az a jövőbeni fokmérő, amely alapvetően meghatározza egy-egy tagállam politikai súlyát, tekintélyét és szavahihetőségét. Sőt, ha arra gondolok, hogy a NATO-tagországok többsége egyben a katonai téren is mind határozottabb szerepvállalásra törekvő Európai Unió tagja is, vagy azzá lesz a közeljövőben, akkor félek, hogy a magyar haderőreform esetleges ismételt kudarca nem csupán a Foreign Affairs és a Washington Post nemtetszését fogja kiváltani.