A dán elnökség utolsó dobása
A dolog hátteréhez tartozik, hogy általában is teljesen rendhagyó mindaz, ami a következő napokban történni fog - meg ami a legutóbbi egy hétben történt. A csatlakozási tárgyalások menete eddig - a formális rész legalábbis - mindenkor úgy zajlott, hogy az elnökség előbb gondosan egyeztette a tizenötök soron következő közös tárgyalási álláspontját, részint az Európai Bizottsággal, részint és mindenekelőtt magukkal a tagállamokkal. Az elhíresült közösségi "pozíciópapírokat" eddig mindig csak azt követően adták át, hogy a tizenötök között kikristályosodott valami végső, garantáltan konszenzust élvező álláspont.
Gondolhatnánk, hogy ha valamikor, akkor a legkényesebbként legvégére hagyott, igazán húsbavágó "pénzes" fejezetek esetében még inkább így történik mindez. Valójában éppen ellenkezőleg: most először az elnökség úgy kezdett alkudozást a tagjelöltekkel egy "végsőnek" szánt csomagról, hogy mindeközben az elnökség ezzel párhuzamosan próbálja begyűjteni a tagországok egyetértését is - ugyanehhez. Tegyük hozzá: eredetileg maguk a tagállamok adtak mindehhez mandátumot a dánoknak, szembesülve azzal a ténnyel, hogy ha a szokásos menetrend szerint próbálnának eljárni, akkor biztosan kifutnának az időből. Újítani kellett, és ebből lett a már említett "párhuzamos" módszer.
A dolog sülhet el nagyon jól, és sodorhat mindent teljes kudarcba. Végül is miről van szó? A dán EU-elnökség (oldalán az Európai Bizottsággal) úgy folytat kétoldalú "informális" egyeztetést a tagjelöltekkel, hogy az alku tárgyát képező papír igazából nem bírja a tagországok jóváhagyását. Illetve, megfordítva: a dán kormányfő úgy próbálja begyűjteni a tagtársak egyetértését, hogy mindeközben a csomagot az érintettekkel már javában vitatják.
Elvben simán ki lehet lyukadni egy olyan végeredményhez, amiben a tagjelöltek az egyik, a tagországok a másik véglet felé nyomják a szerintük még elfogadható közös álláspontot, és mire Koppenhágában találkoznak, a két fél távolabb lesz egymástól, mint valaha. Valójában "tárgyaló veteránok" szerint a dán huszárvágás inkább kecsegtet sikerrel. Ha kellő hozzáértéssel adagolják ugyanis az érveket, a két félre kölcsönösen éppen hogy az hathat fegyelmezően, hogy tudják: mindeközben a másik oldalon is kemény alkuk zajlanak - ugyanerről. Bizonyos fokig revolverezni lehet a nagyon vonakodó tagállamokat azzal, hogy de hiszen nyilvánvaló: az adott küszöbszint alá a tagjelöltek láthatóan már nem tudnak menni. És ugyanez megfordítva is igaz.
Mindezek fényében mi sülhet ki a "tour de capitals"-ból? Optimális esetben az, hogy a "revolverezés" működik, és az egy hete kihordott "végső" elnökségi tárgyalási álláspont lényegi elemei állva maradnak. A másik véglet a kategorikus kudarc (ez főként a négy nettó befizető - Hollandia, Nagy-Britannia, Német- és Svédország - némelyikének vagy mindegyikének konok ellenállása folytán következhet be), de erre egyelőre senki még csak gondolni sem akar. (Pedig Peter Ludlow, brüsszeli veterán EU-szakértő szerint legalábbis a hollandok miatt teljesen kizárni azért ezt sem kéne. "Nem gondolom, hogy a hollandok egymaguk készek lennének az utolsó percben is keresztbe feküdni a bővítésnek. De hogy komoly fejfájásokat okozó tényezőnek bizonyulhatnak még a koppenhágai csúcs kapcsán, az nagyon is könnyen bekövetkezhet" - fejtette ki a napokban egy háttérbeszélgetésen.) A legvalószínűbb, hogy egyes témakörökben kitapinthatóvá válnak bizonyos lokális küszöbszintek, amiket a dánoknak aztán el kellene tudniuk adni a tagjelölteknek - lehetőleg még a jövő hét elején esedékes külügyminiszteri szintű fordulón vagy legvégső esetben magán a koppenhágai csúcson.
Sokak szerint ez utóbbi a legvalószínűbb kimenetele a fővároskörútnak. Felvetve két további - ma még megválaszolhatatlan - kérdést, amitől igazából minden más függhet majd: vajon még a kritikus mennyiség alatt (kezelhető) marad-e mindaz, ami mindezek nyomán akár a csúcs asztalára is eljut majd, illetve hogy nem kellett volna-e ezúttal és kivételesen a "meggyőzési körútba" bevenni - a tagjelöltek többségét is?
