Másnapos EU-tagság

Fura módon azonban az eset ünnepélyessége ezzel véget is ért. Sokan csalódottan jegyezték meg utóbb, hogy valahogy hiányolták azt a katarzist, amit egy ilyen hoszszú múltra visszatekintő és túlzás nélkül valóban történelmi eseményen érezhetne az ember. Mintha egy kicsit belefulladt volna a több évtizedes múlt és a leendő közös jövő meg a széles európai horizont néhány tucat millió euróról folyó alkudozásba?

Ami talán valóban nem volt egészen alkalomhoz illő dolog. "Nem így képzeltem a befejezést" - ismerte el a folyamat egyik kulcsszereplője is. Mások arra panaszkodtak, hogy "igazán lehettek volna nagyvonalúbbak" az EU-oldalon, s hogy "méltatlan dolog országok kormányfőit arra kényszeríteni, hogy néhány tucat millióról vitatkozzanak"? Mindeközben a dánokról úgy tudni: köreikben akadt, aki meg amiatt morgott, hogy a keletiek utolsó perces kéregetése stílustalan dolog volt, és "egyébként is, olyan világosan megmondtuk nekik"?

Egyszóval akadt némi illúzióvesztés mindkét oldalon - de főként a jelöltek táborában. Ha úgy tetszik, az örömmámor utáni (melletti?) kijózanodásként is. Kérdés, hogy baj-e ez, s hogy történhetett-e volna másként?

Nos, Brüsszelben még akadnak néhányan, akik emlékeznek, ahogy a legutóbbi bővítést megelőzően nem egy-két óráig, hanem napokig folyt a szinte már tonnákra lebontott huzakodás: halakról? A híres Norvégia kontra Spanyolország halvita volt ez, amin majdnem elúszott az EFTA-országokkal az adott időre tervezett tárgyalászárás. Éppenséggel az sem volt elegánsabb. Talán azért maradt utána kevesebb kesernyés íz, mert az egészet még a külügyminiszterek szintjén lejátszották, nem kormányfőknek kellett néhány ezer tonnányi halkészlet hovatartozásán összekapniuk. (A sors bosszúja így is stílusosan az lett, hogy a végén a norvég népszavazás elutasította a tagságot, és az egész halvita fölöslegesnek bizonyult.)

De a lényeg: ott is, akkor is kőkeményen mindenki a helyén volt, hogy pillanatnyi érdekeit érvényesítse. Újra és újra demonstrálva az EU létét meghatározó alaptételt: hogy ugyanis nem valamiféle elvont szervezetről van szó, amely méltó módon vagy méltatlanul viselkedik, amelyik bőkezű vagy éppen zsugori, amelyiknek jó emberek a vezető személyiségei, illetve éppen kiállhatatlanok. Hogy nem lehet és nem is kell egyetlen és jellemezhető egységként megragadni azt a valamit, ami az EU. Mert nem erről szól. Hanem arról, hogy olyan együttélési keret, amelyik a történelem eddig ismert formái közül viszonylag a legátláthatóbb módon csatornáz be nemzetállami érdekeket, törekvéseket. Az EU mindenekelőtt eszköz arra, hogy viszonylag sportszerű és kiszámítható módon élhessenek együtt, alkudhassanak, törekedhessenek és visszautasíthassanak dolgokat az e közös kereteket magukra nézve elismerő nemzetállamok. Nincs egyetlen központi bizottság, amelyik osztogat, avagy terheket ró ki. Az, ami a kb lehetne ugyanis, a mindenkori tagországok együttese maga. És ez az egészben a jó.

Most sem történt más, mint hogy előre látható keretek között saját érdekrendszerrel bíró országok vitáztak. Aminek kapcsán szögezzük le tényként: mindenki tudta előre, hogy pénzről fognak a résztvevők vitázni, hiszen éppen ezeket a kérdéseket hagyták nyitva. Lehetett vol-na-e többet kínálni? A keleti érvelés az volt, hogy az az egy-két milliárd tizenöt ilyen gazdag országnak már semmiség lett volna. Amire a nyugati válasz az, hogy 1-2 milliárd valóban az, csakhogy itt a negyvenegyedik és a negyvenkettedik milliárd sorsáról volt szó. És ők úgy érezték, hogy már akkor elmentek saját pillanatnyi határukig, amikor a negyvenet vállalták? Ki lehetett volna őket billenteni? Talán, ha a tagjelöltek többsége, élükön Lengyelországgal, nagyon határozottan és egységesen mondja azt, hogy márpedig ez számunkra így elfogadhatatlan? De hát nem volt ilyen eltökélt közös hang. Így persze a másik fél sem érezte megkerülhetetlennek, hogy módosítson eredeti ajánlatán.

És végül ismerjük el azt is: ők garasoskodtak, mi kalapoztunk. Ha úgy tetszik, ugyanazt az ünnepélyes eseményt árnyékoltuk be két oldalról. De valahol ez sem baj: arra utal, hogy kezdjük megtanulni a játszma nevét. Ami végső soron: demokratikusabb keretek között - érdekérvényesítés. Meg hozzá szolidaritás és szuverenitásmegosztás is. De hogy ennek mi legyen a mércéje, már az is ugyanilyen demokratikus vita tárgya. És ahogy mondtuk, ettől jó az egész. Mert amíg így van, amíg nem központi bizottságok "jóindulatán" fordulnak meg a dolgok, addig hasonló testületek zsarnokságától sem kell tartani. Igen, volt egy kis illúzióvesztés, volt egy kis kijózanodás. De most, hogy már hovatovább nemcsak beszélünk róla, hanem tényleg el is kezdjük a tagságot, talán nem is árt. Tanuljuk a játszmát - most már játékosként is.