Mi mennyi, mikor?

Az MNB-nek igaza van abban, hogy első számú feladata az infláció kordában tartása, és igaza van abban, hogy a 2001-ben és 2002-ben történt állami túlköltekezésnek inflációgerjesztő hatása lehet, és még abban is, hogy egy óvatos monetáris politikának időben kell lépnie ezen veszélyek elhárítására. De miből gondolja az MNB, hogy mindehhez az OECD-tagállamok legmagasabb reálkamatszintjére van szükség? Miből gondolja, hogy az infláció mérséklődése nem elérhető egy mondjuk hétszázalékos kamattal, illetve egy gyengébb forinttal is? Mire alapozza azt az álláspontot, hogy miközben szinte minden külkereskedelmi partnerünk az elmúlt hónapokban jelentős kamatcsökkentést hajtott végre, hasonló lépésekre nincs szüksége a magyar gazdaságnak, illetve hogy a kamatszint-különbözet növeléséből fakadó további forinterősödés kívánatos következményekkel járna? Ezekre a kérdésekre két ok miatt kellene Járai Zsigmond elnök úrnak válaszolnia.

Az első, hogy az általa most vallott nézet, úgy tűnik, igazán csak a választások után alakult ki benne, hiszen ez év májusáig közel sem tartott igényt sem az erős forintra, sem pedig az ötszázalékos reálkamatszintre. Ellenkezőleg, a 2001. márciusi hivatalba lépése után eltelt 11 hónap alatt nyolcszor csökkentett kamatot, összesen 2,75 százalékponttal. Tette mindezt annak ellenére, hogy a két minimálbér-emelés és annak gazdasági hatása, továbbá az Orbán-kormány túlköltekezése és annak várható gazdasági következménye már közismert tény volt.

Majd hirtelen, a választások után pár héttel, Járai kamatot emelt, először május 22-én, majd még egyszer, július 9-én. A helyzet annál is inkább szembetűnő, mert 2000-ben és 2001-ben, tehát hivatalba lépése előtt, a jelenleginél alacsonyabb reálkamatszint mellett is szépen csökkent az infláció. Ha az alacsonyabb reálkamat és egy jóval gyengébb forint is képes volt az Orbán-kormány ideje alatt viszszaszorítani az inflációt, most miért van szükség egy gyilkosan erős forintra és egy kigazdálkodhatatlan reálkamatszintre?

A második ok pedig az, hogy a mai közgazdaság-tudomány eszköztára bővelkedik azokban a modellezési lehetőségekben, amelyek alapján egy adott kamatpolitika inflációs és más hatásai felmérhetőek. Az MNB Járai Zsigmond hivatalba lépése óta közölt, "Jelentés az inflációról" című publikációi azonban ilyen jellegű elemzések helyett inkább olyan jóslatokat tartalmaznak, amelyek nem váltak be. Például az MNB azt jósolta, hogy monetáris politikája 2-3 százalékos versenyképesség-rontást fog okozni, miközben a versenyképesség romlása immár meghaladja a 14 százalékot. Ha a jegybank a kamatpolitikáját a megfelelő makroökonómiai mérések nélkül fogalmazza meg, tehát mindössze egy tankönyvi elmélethez illesztett saccolás alapján dönt a nemzetgazdaság sorsáról, a jegybank elnökének valóban le kellene vonnia a megfelelő következtetéseket. Ha viszont felmérései valóban megalapozzák az elnök úr kategorikus kijelentéseit, érthetetlen, hogy azokat az MNB miért nem osztja meg a közvéleménynyel. Az MNB függetlensége - ami fölött tényleg érdemes őrködni - és az infláció elleni küzdelem - amit tényleg érdemes folytatni - nem jelentheti azt, hogy az MNB nem köteles felmérni döntéseinek előre látható nemzetgazdasági következményeit; és a függetlenség azt sem jelentheti, hogy az MNB nem vonható felelősségre tévedéseiért, esetleges mulasztásaiért.