Senki sem véd meg önmagad ellen

Finoman szólva sem illenek össze a vállalati szektor romló versenyképességről, apadó profitokról szóló hírei azzal a bérmegállapodással, amelyet a múlt héten kötöttek a kormány, a munkaadók és a munkavállalók. Az elmúlt hetekben másról sem hallhattunk a lobbistáktól, mint hogy a szigorú monetáris politika öncélú, nem veszi figyelembe a reálgazdaság helyzetét, veszélybe sodorja számos cég helyzetét. Ezzel szemben a Pénzügyminisztériumban, illetve a jegybankban készült elemzések arra mutattak rá, hogy az erős forintnál nagyobb hátrányt jelent a cégek számára a gyorsan emelkedő bérköltség.

A közgazdasági racionalitástól fényévekre elszakadt bérpolitikára érv lehetett, hogy az inflációs várakozásaikban tévedtek a cégek. Igaz, azokra nézve, akik napról napra a piacról élnek meg, nem éppen hízelgő az a megállapítás, hogy kétszeresen túlbecsülték a fogyasztói árak emelkedését. Arra viszont már semmi kézzelfogható magyarázat nincs, hogy a szorult helyzetben lévő munkaadók miért fogadtak el egy olyan bérmegállapodást 2003-ra, amely ennyire ellentétes az érdekeikkel. Ha makrogazdasági szemmel nézzük, akkor az a tény, hogy jövőre várhatóan (újra) a GDP-növekedésnél magasabb ütemben emelkedik a reálbér, azt jelenti, hogy a megtermelt jövedelem elosztása a vállalkozások számára kedvezőtlen irányba mozdul el. A munkavállalók látszólag nyernek, de ez csak rövid távú haszon: a nemzeti jövedelem elosztási arányainak módosulása nem tarthat sokáig, mert a vállalatok eladósodása és veszteségessé válása hosszabb időszakra veszélyezteti a növekedési és ezzel együtt a béremelési kilátásokat.

A helyzet a költségvetés hagyományosan rövid távú optimalizálását segíti leginkább: a 10 százalék körüli bruttó bérnövekedés a költségvetési pozíció látszólag fájdalommentes javulását jelentheti. Azért, hogy az - oly sokak szerint nem is fontos - infláció újra elszalad, majd két-három év múlva fáj a gazdaságpolitikusok feje. Addig nem sokakat érdekel, hogy elúszik a sikeresebb felzárkózással kecsegtető eurózónához történő korai csatlakozás, és az adópolitikai próbálkozások ellenére sem csökkennek a jövedelmi különbségek a társadalomban.

Azon pedig csak töprenghetünk, hogy a vállalati szektor annyira jól áll, hogy mindezt megengedheti magának, vagy ennyire nem látja az önmagára leselkedő veszélyeket...