Szívélyes egyet nem értés

Jacques Chirac és Gerhard Schröder viszonyát ugyan tartósan a "szívélyes egyet nem értés" légköre lengi körül (aminek csak legutóbbi, de nem egyetlen jele volt az, hogy milyen megkülönböztetett figyelemmel kezelte a francia elnök Edmund Stoibert, a kancellár konzervatív kihívóját), ám miután Franciaországban a választások véget vetettek a politikai társbérletnek, Németországban pedig hatalmon tartották a vörös-zöld koalíciót, a két országnak az európai integráció egészét meghatározó együttműködése új lendületet kapott. Legalábbis ami a programok megfogalmazását illeti. Francia részről persze önmagában az is pozitívum, hogy Schröder már nem ingerli Chiracot azzal: bővítsék Nagy-Britanniával trióvá a megkülönböztetett kettőst, aminek látványos bizonysága volt a megegyezés a jövendő agrárpolitikáról - nem utolsósorban London bosszúságára. Úgy húzták meg a majdani kifizetések plafonját, hogy a tagjelöltek követelései miatt aggódó németek is megnyugodjanak, de a radikális vagy túl korai reformtól tartó franciák se érezzenek kényszert a bővítés esetleges elodázására.

Az új keletű kiegyezés első elemét azután újabbak is követték, és várhatóan követni is fogják, már csak azért is, mert közeleg január 22-e, a háború utáni nagy megbékélés, a kétoldalú szerződés negyvenedik évfordulója. A stabilitási paktum értelmezésének kérdésében még csak kompromisszumra sem volt szükség, hiszen adott az érdekazonosság.

A biztonságpolitikai egyeztetéseknek egyelőre inkább szimbolikus, mint gyakorlati jelentősége van, hiszen korábban ez a terület brit-francia "hatáskörbe" tartozott. A német védelmi kiadásoknak a napokban történt megkurtítása is jelzi, hogy az integrált parancsnokság alatt álló nemzetközi erőkről, a haditechnikai gyártás összehangolásáról szóló tervek inkább az önálló európai védelem erősítésének tett gesztusok, semmint váratlan prioritások. Annál nagyobb távlati jelentősége lehet az igazságügyi és belpolitikai kérdésekben formálódó összhangnak (EU-főügyészi hivatal létrehozásáról, határokon átnyúló nyomozásokról, közös migrációs politika kialakításáról).

Ám amikor arról hallani, hogy a gazdaságirányítás és az adóharmonizáció kérdéseiben is valamilyen közös papír készül, akkor óhatatlanul az merül fel, hogy a szándék már erőteljesen a közelgő jubileumi dátumnak szólhat. Mert bár a gazdasági gondok valóban közösek (növekvő költségvetési deficit és munkanélküliség, stagnáló gazdaságok), azonban a kiútkeresés gyökeresen eltérő a két fővárosban. Schröder az átfogó reformokat továbbra is elodázva, az adók és járulékfizetések növelésével próbál jövőre ismét közelíteni a stabilitási paktum költségvetési határához. Chirac viszont, a deficitszabályokra fittyet hányva, csökkenti az adókat.

A befektetők mellett a szavazók is a francia módszert részesítik előnyben. Miközben a kancellár népszerűségi indexe minden korábbinál alacsonyabbra zuhant, az Elysée-palota lakójáé az éves rekord közelében jár. Kormányfője, Jean-Pierre Raffarin így a héten még azt is megengedte magának, hogy "brutálisnak", az egész európai növekedést veszélyeztetőnek minősítse a német gazdaságpolitikát.

Amiből legalábbis annyi következik, hogy egy dolog papíron elvégezni az összehangolást, megint más a terepen. A motor, ha újra beindult is, azért még köhécsel.