Gyengülő vonzerő, szűk játéktér

Ugyanez a reakció következett be Lengyelországban is, ahol francia bosszút emlegettek, mert a közelmúltban a gall helyett inkább az amerikai vadászrepülők mellett döntöttek. Itthon - a kormányváltás kapcsán - inkább a belföldi bűnbak keresése dívik, pedig sárdobálással aligha jutunk előbbre. Fontosabb volna kideríteni: valóban a mi hibánk-e, hogy alulmaradtunk, s ha igen, mit tehetünk, hogy legközelebb befutók legyünk.

Ha valaki beruházni akar, nemcsak az árfolyam vagy a bérek számítanak, ott vannak még a technológia, a földrajzi elhelyezkedés vagy az infrastruktúra mellett az adók és kedvezmények is. A francia nyilatkozatok szerint nem maradtunk le engedményekben, alacsony társasági adókulcsunk sem lehetett akadály. A technológiát ők hozzák (viszik), munkakultúra tekintetében sem lehet érdemi lemaradás. A földrajzi elhelyezkedés adottság, megítélése a befektetés jellegétől függ. Van, ahol a piac, a nyersanyag, a munkaerő vagy a szállítási utak közelsége számít, így nem kell emiatt tartós versenyhátránytól tartanunk. Beszállítói hátterünk is egyre jobb. A makrogazdasági keretek, a bérek és a munkaerő lehetnek hát fontosak.

A sokat emlegetett erős forint főként azon cégeket sújtja, amelyeknek bevételei külpiacokról származnak, költségei azonban jórészt hazai valutában keletkeznek, és árfolyamkockázatukat sehogyan sem fedezik le. Mivel azonban egy zöldmezős beruházás termelésbe állításáig legalább egy év telik el, nem az aktuális, hanem az uniós csatlakozásunk után várható árfolyamot kell figyelembe vennünk. (A mostani viszonyok legfeljebb az építési költségek becslésére használhatók.) Azt, hogy akkor a korona vagy a forint lesz-e előnyösebb helyzetben, ma még nehéz előre látni.

Nagyobb gond lehet a stabilitással. Ha a gazdaság irányítói rendszeresen megszegik ígéreteiket, mást mondanak és tesznek, s érvelésük gazdaságilag ellentmondásos, a befektetőket elbizonytalanítják. Így azok a kevésbé tervezhető jövő helyett a rosszabb adottságú, de kiszámíthatóbb makrokörnyezetet választják.

A bérköltségek valóban elriaszthatják elsősorban azokat a cégeket, amelyek kis hozzáadott értékű, nagy élőmunkaigényű és többnyire könnyen továbbszállítható termelést hoznak az országba. Itt döntő lehet az alacsonyabb minimálbér, bár talán inkább - a Népszabadság adatai szerint ezúttal azonos - ágazati átlagok a relevánsak. Ha a Peugeot valóban csak ilyen alapon hozta volna meg döntését, semmi okunk bánkódni: hosszú távon aligha lehet józanul elvárni, hogy az uniós árszint mélyen átlag alatti bérekkel párosuljon. Az előbb-utóbb emelkedő béreket látva viszont a betelepüléskor hangosan ünnepelt multik csendben szedik a sátorfájukat. Az alacsony bérköltség nem jelenthet tartós versenyelőnyt, hiszen tőlünk keletre még nagyon sokan állnak sorba a munkáért.

Hiába van nálunk - a szlováknál egyébként kisebb - munkanélküliség, ha a szakirányú képzettséggel rendelkezőkből hiány van, amire korábban a három, itthon megtelepült gyártó panaszkodott is. Ez sokkal nyomósabb érv lehet, mint a könnyen helyettesíthető betanított munka ára.

Jó volna tanulnunk másoktól. Írország jó tíz éve tartott ott, ahol ma mi. Az olcsó, szakképzetlen munkaerőt foglalkoztató cégek helyébe magas elvárásokat támasztó gyógyszeripari, informatikai és pénzügyi társaságokat csábítottak, és fejleszteni kezdték a felsőfokú oktatást. Magyarországon ez utóbbival, úgy tűnik, semmi gond, ám a magasabb hozzáadott értéket termelő vállalatok mégsem érkeznek tömegesen. A megfelelő infrastruktúra ugyanis szintén kulcskérdés, s ezen a téren jócskán van még mit javítanunk.

Bár a probléma felbukkanása jó ideje biztos, nem látszott és nem látszik ma sem tisztán, hogy a gazdaságpolitika mire kívánja alapozni jövőbeni befektetőcsalogató stratégiáját. A korábbi vonzerőt jelentő alacsony bérek ugyanis társadalmi nyomásra, a nagy állami támogatások és adókedvezmények az EU követelései miatt tűnnek el.

Még mielőtt azonban túlzottan belemelegednénk az új típusú vállalatok utáni hajszába, jobb, ha tudjuk: az írek manapság úgy látják, hogy az ilyen, tudásra építő cégek is sorra távoznak - Kelet-Európába. Arra panaszkodnak, hogy komolyabb beruházás (gyárak, gépek, ingatlanok) híján ezek a cégek könnyen továbbállnak, így a jövő záloga az érzelmi kötődéssel rendelkező hazai középvállalatok megerősítése és azok külföldi terjeszkedésének támogatása.