Hatalmi regény: tíz év magány

Nem csupán, sőt talán nem is elsősorban azért veszített erejéből az amerikai érvelés, mert az ENSZ BT határozata alapján tömegpusztító fegyverek után kutakodó fegyverzetellenőrök eleddig nem akadtak semmi kompromittáló konkrétumra Irakban (hiszen láthatóan még mindig nem lehet azt állítani, hogy Szaddámhoz került a labda: vagyis neki kellene bizonyítania, hogy Iraknak nincsenek tömegpusztító képességei, és nem fenyegeti velük az Egyesült Államokat), hanem mindenekelőtt azért, mert a "gonosz tengelyéhez" tartozó Észak-Korea nukleáris nyakasságát felettébb szerencsétlenül reagálta le ifjabb George Bush adminisztrációja. Igen jól jelzi ezt, hogy Phenjan legutóbbi lépéseinek washingtoni reakciói kapcsán még Madeleine Albright is kénytelen volt megfeddni Bush elnököt, kijelentve: Észak-Korea veszélyesebb, mint a "dobozba zárt" iraki diktátor.

Ráadásul az utóbbi időben Európában is Washington szempontjából kellemetlen, korábban nem tapasztalt konszenzus látszik kialakulni Irak kapcsán. E tekintetben nem a német vagy a francia álláspont az izgalmas (tudniillik hogy mindkét ország vezetése felettébb nyugtalanul és gyanakvással figyeli Washington háborús készülődését), hanem mindenekelőtt az a tény, hogy a brit közvélemény és saját pártja nyomására az utóbbi napokban még a harcias Tony Blair is árnyaltabban fogalmaz a tervezett amerikai akció kapcsán, s elhalasztani javasolja a katonai fellépést. Számos elemző szerint a Downing Street arra számít, hogy 2003 őszén már korántsem lesz akkora mozgástere az újraválasztásáért harcba induló ifjabb Bushnak, mint van napjainkban.

Persze lehet, hogy ez csupán az optimista olvasata a pillanatnyi eseményeknek, hiszen a másik oldalon sorolhatók az ellenérvek: például, hogy az ENSZ BT soros elnökeként Németország aligha követheti majd eddigi különutas politikáját, hogy Irak kapcsán Jacques Chirac is készenlétre hívta fel a francia katonákat, s hogy Nagy-Britannia napokon belül útnak indítja egységeit az Öbölbe. Most nem is beszélve arról, hogy egyes vélemények szerint egy jó propagandával előkészített Irak elleni katonai akció akár szavazatokat is hozhat a hazafias szerepben otthonosan mozgó Bushnak az elnökválasztási kampányban. Vagyis hogy lesz-e újabb Öböl-háború? - nehezen dönthető el az aktuális események számbavétele alapján.

A magam részéről sokkal fontosabb kérdésnek tartom azt, hogy az Irak-feladvány jelenlegi főszereplőit - mindenekelőtt az Egyesült Államok vezetését - milyen mértékben motiválják a pillanatnyi politikai megfontolások s mennyiben a nagyobb léptékű stratégiák. Ha ugyanis az előbbiek a döntők (tudniillik a terrorizmus elleni harc és annak folyományai), akkor úgy vélem, itt és most elkerülhető a háború. Ha azonban az utóbbiak a meghatározók, akkor bizony aligha.

Látnunk kell ugyanis, hogy miközben katonai és biztonságpolitikai szempontból a kétpólusú világrend bukása óta az Egyesült Államok az egyetlen globális hatalom, 2001. szeptember 11-én - paradox módon - mégis ebben a Washington számára kivételes helyzetben kérdőjeleződött meg először igazán Amerika biztonsága. Vagyis a terrortámadások traumája a sebezhetőség érzését társította a meglévő amerikai képességek mellé, s a korábbiaknál sokkal könnyebben olvasható érvrendszert szolgáltatott nemcsak az egyoldalú cselekvéshez, de az ezt legitimáló belső társadalmi támogatottság fenntartásához is. Ráadásul az amerikai stratégák szerint a jelenleg világpolitikai monológot játszó Washingtonnak csupán 10-15 éve van arra, hogy potenciális jövőbeni konkurenseitől - a megosztott és katonailag gyenge Európától, a belső problémái miatt kiszolgáltatott Oroszországtól, illetve a felemelkedése kezdetén járó Kínától - lényegesen nem zavartatva, saját igénye szerint rendezze át a világ politikai és különösen gazdasági erőviszonyait. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy 2020-ra Amerika olajszükségleteinek kétharmadát importból lesz kénytelen fedezni, akkor aligha kétséges, hogy Washingtonnak minden alkalmat és eszközt meg kell ragadnia, hogy tartóssá tegye birodalmi mivoltát, különösen a legnagyobb olajtartalékokkal rendelkező térségekben.

Innen tekintve a problémára, nem az a kérdés, hogy lesz-e következő Öböl-háború. Csupán az: mikor, ki(k) viseli(k) ki(k) ellen és milyen következményekkel.