Mire képesek a görögök?

Úgy esett, hogy e sorok írója - egy brüsszeli sajtócsoport tagjaként, a görög külügyminisztérium meghívására - Athénban lehetett ezekben a napokban, lehetőséget kapva a kormány számos tagjával történő találkozóra. Brüsszelből Athénba menet a csoport többsége arra számított, hogy afféle "bizánci stílusú" lekenyerező programokban lesz részünk egyfelől, bizonygatások és fogadkozások sorában másfelől. Nagyon kellemesen csalódtunk.

Nem ez volt az első ilyen típusú - féléves elnökséget beharangozó - médiatúra, volt mivel összehasonlítani. És az egyik legkedvezőbb benyomás éppen a félve várt túlzások elmaradásából adódott. Arányosan kialakított program várt, sok érdemi találkozóval, az ilyenkor szokásosnál semmivel sem több "társaság" vagy "kulturális" programmal. Cserébe a nagy létszámú csoportot végig a menetrend betartásával mozgatták, sehol egy üresjárat, késés, vagy találkozóhalasztás, ami pedig majdnem elkerülhetetlen ilyen esetekben.

Tény, hogy komolyan vettek minket: mindenki elérhető volt. A kulcstárcák vezetőitől a miniszterelnökön át az államfőig. Nem volt tabu kérdés, a válaszok pedig az esetek többségében láthatóan igyekeztek tényleg érdemiek lenni. És ez utóbbi volt a másik biztató pont, a láthatóan megfontolt, átgondolt, érdemi válaszok léte.

Persze nem lehet kizárni, hogy ügyes "pr-szakértők" által jól előkészített programok voltak ezek. Ám a résztvevők többsége nem így érezte. Tény, hogy - különösen Brüsszelben - még ma is divat a görögök kárára élcelődni. Visszautalásokkal arra, hogy Athén felvételét annak idején nem is javasolta az Európai Bizottság, és utána is sok volt a gond velük: szétfolyt az EU-pénz, elmaradtak a strukturális reformok, sokáig hiányzott a teljesítményfedezet, az intézményi háttér, a jogszabályi fegyelem.

Mindezt persze a görögök is tudták-tudják. Közülük sokan egyfajta defenzívában élték-élik meg: néha arrogáns módon bizonygatva az ellenkezőjét, netán támadva másokat, néha csak sajnálkozva magyarázkodva, vagy kerülve még a magyarázkodást is. Nos, a mostani görög elnökség nyitánya pontosan azért meglepetés, mert ezúttal mindez nem jellemző rá. Egyszerűen csak teszik a dolgukat, ugyanolyan nyugodt, komoly, méltóságteljes és határozott módon, mint bármelyik korábbi elnökség.

Ami mögött sok minden megbújhat. Lehet ez csak egy időközben kiérlelődött - ám létszámában kicsiny - politikai vezetői réteg érdeme, amelyik képes hatásosan eladni azt, ami természetes módon elvárható. De állhatnak mögötte valós s immár egyre inkább struktúrákig hatoló változások, valamint gondolkodásbeli alapvetések is.

Nem tudni például, mennyire tekinthető jellemzőnek Jeórjiosz Papandreu külügyminiszter halk szavú gondolatmenete arról, hogy a kölcsönös sakkban tartás helyett a viszonos és önként vállalt függőséget és egymásrautaltságot választó európai integráció immár bizonyított módon sokat segített a Nyugatnak a második világháború után, és láthatóan gyógyír készül lenni most Közép-Európa számára is. Meg kell tudni érlelni az időt és a lehetőséget arra, hogy mindez elérje végre Dél-Európát is. Beleértve Törökországot. Van valami, amiért Athén a közelmúltban úgy döntött, hogy a közismert sok konfliktus ellenére is beáll azok sorába, akik szerint Ankarának is az unióban lenne hoszszabb távon a helye.

Ez már nem politikusi, hanem államférfiúi hitvallás, ami ha csak közvetlen környezetét hatja is át, máris minőségi tényezővé válhat.

Mindez nem jelenti azt, hogy a görög diplomácia végül sokat elér majd a fél év során. Nagy eredmények elmaradásának lehet oka az, hogy a következő fél év igazából nem kínál olyan kihívásokat, mint volt tavaly a dánoké, és lesz ősztől - az újabb EU-reformvitákat lezáró - olaszoké. Származhat abból, hogy relatíve kis és sokáig lekezelt országról lévén szó, politikai befolyása nem lesz majd elegendő. És nem lehet kizárni, hogy a felszín mögött azért még hiányzik a szükséges szélességű alapozás. Egy biztos: a kezdet biztató volt. Minimum megérdemel segítséget másoktól is.