Összehangolt kétszólamúság

Ki lesz a tényleges főnök: a bizottság elnöke, vagy az állam- és kormányfők ülnöke? Elképzelhető persze, hogy az utóbbi "államfői", az előbbi "kormányfői" mintákat másol majd, de milyen jogkörök rendeződnek hozzájuk? S ha a kompetenciák elhatárolódnak is, érdekkonfliktus esetén kinek a szava számít?

Néhány az egyelőre válasz nélkül maradó dilemmák közül, amelyek az Elysée-palotában kedd este született megegyezés nyomán máris megfogalmazódtak. Mert igaz ugyan, hogy Chirac belement abba: az Európai Bizottság elnökét a jövőben a közösségi honatyák válasszák meg, cserében viszont Schröder állítólag biztosította az állam- és kormányfők tanácsának változatlan primátusáról, ám alapjában a két fél úgy engedett a másiknak, hogy kiinduló álláspontján mit sem változtatott. Ezért is maradhatott homályban a kompetenciák világos elhatárolódása és több más kérdés. Így nem világos például az sem, ha "Európa elnöke" valamely volt állam- vagy kormányfő lenne, hogyan igazgathatná az aktívan hatalmon lévőket? Másrészt pedig a választott bizottsági első ember legitimitása jelentősen megnő ugyan, de miként védhető ki, hogy az Európai Parlament valamely meghatározott politikai csoportjának kiválasztottja legyen?

A finomhangolás számonkérése mellett a koncepció egésze is megkérdőjelezhető, például a kis tagállamok részéről, akik attól tartanak, hogy végképp kiszorulnak a közösségi döntéshozásból. Ez már magyar félelem is, hiszen a hamarosan huszonöt tagúvá váló unió intézményi reformjainak éppen az a tétje, hogyan tudnak a jövőben labdába rúgni a "kicsik". S amennyire érthető ellenérzés övezi azt a Brüsszelből nézve talán racionális javaslatot, hogy ne minden tagállam adjon biztost az Európai Bizottságba, éppúgy a közös döntéshozás fontos szimbóluma maradhat a félévente rotáló elnökség is.

Az Európa jövőjét formáló konventnek éppen ezeket a fenntartásokat kellene orvosolnia, amikor előáll majd javaslataival. De az a fentiektől függetlenül is biztos, hogy Párizs és Berlin olyan közös tervet tett le az asztalra, amely az eljövendő viták középpontjában áll, és nagyon talán már nem is tágítható keretet is biztosít nekik. Schröder és Chirac kezdeményező szerepet vállalt - az utóbbi időszakban nem először. Kettejük megegyezése az agrárpolitika reformjáról az egyik utolsó akadályt gördítette el a bővítés útjából, most pedig ismét jelét adták annak, hogy "Európa motorja" megint beindult, és lendületet adhat az egész közösség előrehaladásához.

Szerteágazó következményei lehetnek ennek az újbóli egymásra találásnak, amire egyébként a jövő héten, a kétoldalú megbékélés negyvenedik évfordulóján további erőteljes együttműködési bizonyítékokkal szolgálnak majd a két országban. Határozott igazodási pontot jelent az összehangolódás, és nemcsak az unió kisebb, de a legnagyobb tagállamai számára is. Londonnak például ez a kompromisszum, amely (és ez az elmúlt évek-hónapok ismeretében egyértelműen kijelenthető) nem a személyes szimpátia, hanem a józan pragmatizmus talaján érlelődött ki, azt üzeni, hogy minél tovább tartja magát távol az eurózónától, annál inkább kiszorulhat a távlati irányokat megszabó döntési centrumokból.

Mert azt eddig sem lehetett megkérdőjelezni, hogy az egyre tovább bővülő EU-ban sürgető szükség van a világos vezetési struktúra kialakítására. Ám a francia-német kompromisszum után ez már több mint általános szándék. Adott a konkrét vitaalap.