Paktumszigor, kurzusváltással

Ha csupán az elmúlt napok nyilatkozataira figyelünk, könnyen a "fecsegő felszín" áldozataivá válhatunk. A gazdaságba injekciózni szánt milliárdokkal a Bush-adminisztráció azt a meggyőződését tudatta a külvilággal, hogy adócsökkentéssel és kormányzati kiadásokkal hozható mozgásba a gazdaság. Egy napra rá Pedro Solbes, az unió felelőse azt üzente vissza, hogy csak a féken tartott közkiadások teremtenek megfelelő alapot a tartós növekedéshez és a foglalkoztatottság növeléséhez Európában. S a bizottság figyelmeztette azokat, akik a leginkább kilógnak a sorból: az olaszokat, a franciákat - és mindenekelőtt a németeket.

Ha az Európai Unió szigorúan tartaná magát azokhoz a szabályokhoz, amelyeknek a lényegi elemeit éppen a német pénzügyminisztériumban dolgozták ki még a kilencvenes években, úgy minden valószínűség szerint Berlin lenne az első, amelyet megbüntetnek a stabilitási paktum megszegéséért. Egy ideig ugyan úgy volt, hogy Theo Waigel hajdani félelmei beigazolódnak, és valóban a "mediterrán lazaság" fenyegeti majd a leginkább az eurót: Brüsszel a kis Portugálián készült példát statuálni. Lisszabon azonban ráerősített, és Barroso miniszterelnök decemberben megkönnyebbülten jelentette be: sikerült három százalék alá, 2,8 százalékra nyomni a hiányt. (Csak tanulságképp: az előző évi 4,1 százalék ledolgozását, 1,3 százalékkal való mérséklését példátlan eredményként kommentálták Európában...)

Gerhard Schrödernek azonban már most januárban nem sok esélye maradt arra, hogy az év végén hasonló bejelentéssel álljon elő, jóllehet "csak" 3,7-ről kellene leküzdenie a német hiányt a maastrichti mérce alá. Ám sztrájkoktól fenyegetve, a nemsokára talán már négy és fél milliós munkanélküliség rémétől kísértve legfeljebb annyit tud ígérni, hogy másfél százalékos növekedés mellett teljesíteni tudja Brüsszel elvárásait.

Márpedig pillanatnyilag nincs olyan mérvadó német gazdaságkutató, amely megelőlegezne ennyi bizalmat a hazai GDP-nek. Jó, ha 1,1 százalékos bővülési lehetőséget látnak benne.

Mindezek alapján elméletileg megjósolható lenne, hogy Schröderen belátható időn belül érvényesítik a waigeli szigort, és beindítják a súlyos büntetőbefizetésekkel járó felelősségre vonást. Csak hát meglehetősen furcsa lenne, ha a közösség éppen azt a fejőstehenet akarná fegyelmezni, amelyik amúgy is a legtöbb tejet adja.

Úgyhogy a brüsszeli dörgedelmek mellett azért maradt egy kiskapu: a bizottság elfogadja, hogy a németeknek segítségre van szükségük, amennyiben a növekedési ütem alatta marad az ambiciózus másfél százaléknak. Más szóval: adott esetben szemet hunynak afelett, ha a hiány esetleg az idén is három százalék felett maradna.

Ez az, amit a Financial Times Deutschland "szenzációs kurzusváltásként" értékelt. Vagyis hogy a bizottság viszalépett attól, hogy a német háztartás konszolidációját előnyben részesítse a növekedési problémákkal szemben. Persze mindezt még a jövő héten az uniós pénzügyminisztereknek is jóvá kell hagyniuk, de máris újabb repedés vált láthatóvá a stabilitási paktumon.

Lehet ezt úgy is értelmezni, hogy végül azért a legnagyobb befizető keresztülvitte az akaratát a többieken. De lehet úgy is, mint azt a másik, az angol Financial Times teszi: az egykor oly hatalmas német gazdaság megszégyenítése már önmagában is éppen elég büntetés.

Minden csak kommunikáció kérdése.