Tessék mondani, most győztünk?
Már éppen hátradőlni készülnénk karosszékünkben, amikor néhány további adat is szemünk elé kerül. Például: miként lehetett ily alacsony az infláció egy olyan időszakban, amikor a világpiaci olajárak időnként a 30 dollárt is meghaladták hordónként? Hogy van az, hogy egy országban, ahol a megtakarítások és a magánberuházások az év nagyobb részében csökkentek (a közösségi kiadásokat és az építéseket nem számítva), nincs inflációs nyomás? A minimálbér emelése, majd - késleltetve - a teljes bérskála fölfelé tolódása választási időszakban nem meglepő (bár az már inkább, hogy 2002 folyamán a közszolgálat átlagbére meghaladta, nem is kevéssel, a versenyszféráét). A bérek (és nyugellátások) növekedése a gazdaság jövedelemtermelő képességét háromszorosan meghaladja - lehet-e, hogy ennek nincs inflációs hatása? Az államháztartás mutatóival izgalmas számháború folyt, amíg a kezdeti 3-3,5 százalékról az őszi hónapokban fokozatosan gyorsítva el nem érte a 9,4 százalékot az év végére. Tessék mondani: nem lehet ennek inflációfölhajtó hatása?
Hozzáértők fölhívják a figyelmet arra, hogy az államháztartás békeidőben és Európában páratlan túlköltekezéséből akár 3 százalékot is kitehet az előző időszak kreatív könyvelési gyakorlatának megszüntetése, ami bizonyára növeli az áttekinthetőséget, de nem teszi meg nem történtté a túlköltést. Más elemzők kimutatják, hogy a száznapos program hatása legföljebb szeptembertől érvényesült, és legföljebb 1,7 százalékot adott hozzá az "amúgy is" meglévő hiányhoz. Ebből azonban nem következik az, hogy akár a 6,4 százalék, akár a 7,7 százalék eurokonform lenne. Mi több, azt sem hihetjük, hogy a 2001-2002-ben történteknek nem lesz 2003-2004-re áthúzódó hatása. Mi több, azt sem hihetjük, hogy vég nélkül folytatható és folytatandó lenne a fogyasztás bővülését megalapozó kormányzati - és önkormányzati - túlköltés külső államadósságból történő finanszírozása. Márpedig ez a magyarázata annak, hogy az ellentétes irányba húzó - expanzív - költségvetési politika nem járt inflációs hatással - rövid távon. És nem tehetünk úgy, mintha nem tudnánk, hogy a magyar gazdaságban még mindig érvényben van egy sor, kormányzati kezdeményezésű ármegkötés, a gyógyszertári árréseket az abszurditásig alacsony szinten tartó Mikola-rendelettől a gázárszabályozásig.
2003-ra tehát sikerült gyengíteni a forintot, sikerült reálbérekről (!) megállapodni az érdekegyeztetési tanácsban - igaz, nem a Nemzeti Bank inflációs célkitűzésével összhangban állóról. Papíron felére csökkenhet az államháztartás hiánya - igaz, az elemzők egybehangzóan kisebb (tovább lassuló) növekedéssel, és már csak ezért is nagyobb hiánynyal számolnak. És a nagyobb hiány mellett a jegybank kamatcsökkentésre kényszerült, vagyis a költségoldali nyomással szemben megteremtődik a kereslet. Az nyilván reális, ha az energiaárak vagy a gyógyszerárak nem pusztán szociálpolitikai megfontolásokat jelenítenek meg - de hogy ez összességében ne érintené az általános árszínvonalat?
Elemzők közt egyetértés mutatkozik abban, hogy az 1999-2001 közt 10 százalék körülire beragadt infláció megfelezésében oroszlánrésze volt a forint fölértékelődésének (ez a két adat együttmozgásából is látható). Ha jól értem, a mostani győzelem lényege, hogy a fölértékelődésnek immár vége. Akkor viszont mi alapozza meg a kormányzat és a jegybank közös inflációs célkitűzését, tekintve, hogy sem a bérmegállapodás, sem a kutatóintézetek által előre jelzett reális államháztartási hiány nem ebbe az irányba mutat?
Az elmúlt hetek - házastársi perpatvarokat idéző - "te vagy a hibás!" zsánerű hangzavarában mintha háttérbe szorult volna néhány elemi tény. Egyfelől: ha az inflációt főleg vagy csak az árfolyam tartotta oly alacsonyan 2002-ben, akkor a dezinfláció nem volt szerves, és így az inflációs cél nem jól volt kitűzve. Másfelől: a makrofolyamat egésze szempontjából értelmetlenség az árfolyamra mutogatni 9,4 százalékos államháztartási hiány és finoman szólva is laza bér- és jövedelempolitika mellett. A rossz gazdaságpolitikai mix kiváltója a költségvetési politika, mélyebbre fúrva az ország realitásaitól elszakadt közbeszéd és az ezáltal - a 2001 tavasza óta permanenssé vált, le nem zárt választási kampány által - gerjesztett hamis várakozások. Az időközi választások követelése egyfelől, lebegtetése másfelől tartósítja a feszültséget. Holott az őszinte párbeszédet és együttes munkálkodást aligha helyettesítheti bármi, hisz a mai győzelmet már holnap mindahányan magasabb inflációval fizetjük meg.
