A tépelődő SZDSZ meg az 5%
Miután az értelmiséget általában is tépelődő hajlamok jellemzik, mindig sokan akadnak a szervezeten belül és azon kívül is - a holdudvarban -, akik úgy érzik: az éppen döntéshozó pozícióban lévők céljai tévesek, munkájuk érdemtelen, kommunikációjuk elégtelen.
Az SZDSZ mára odáig jutott, hogy sajátos polémiáit teljes mélységükben alig érti a politika iránt érdeklődő közvélemény. Tudjuk, hogy a Kuncze Gábor, illetve Fodor Gábor nevének említésével azonosítható csoportok sok mindenben nem értenek egyet, és ádáz csata zajlik közöttük - egyenlőtlen esélyekkel. Csakhogy a programjaikból kiolvasható differenciák nem igazán jutnak el a - divatos kifejezéssel - közbeszéd tematizálásáig. A történet úgy csapódik le: a jelenlegi SZDSZ-vezetés elfogadta, hogy a pártnak csak a baloldalon, az MSZP-vel szövetségben van mozgástere, míg Fodor Gáborék szerint markánsabb politizálással kikecmereghetne állandó koalíciós partnere árnyékából. A képlet ilyetén feloldása hamis, erről szó sincs: a Fidesz egykori frontemberéből rég a szabad demokrata élbolyba igazolt politikus és elvbarátai, köztük az elnökjelölt Bauer Tamás sem gondolja és gondolhatja, hogy - nem állítjuk, hogy soha, de a közeljövőben biztosan - az SZDSZ-nek lehetne más partnere, mint az MSZP. Az összecsapások tehát nem elvi-ideológiai, inkább módszerbeli és retorikai dilemmák mentén zajlanak.
A szabad demokraták kényszerpályára kerültek, amikor a kinek áldott, kinek nyomasztó emlékű Demokratikus Charta létrehozásakor - áttételesen - a szocialisták mellé szegődtek, majd az 1994-es koalíciókötéssel lehorgonyoztak ott. Azóta egyazon főutcán menetelnek, hatalmon éppúgy, mint ellenzékben. A különbség az 1994-98 közötti és a mai SZDSZ között annyi, hogy az első, szocialistákkal közös ciklusban sokáig kisebbként is ők szerették volna dominánsan alakítani a kormány politikáját, most viszont, a koalíciós tárgyalásokon elért vitathatalan sikereik ellenére helyből elfogadták a szürkébb hegedűs szerepét. Az SZDSZ-nek persze tavaly tavasz óta lehetett volna sansza arra, hogy sokszor hivatkozott elveire építsen. Így akkor, amikor nyáron kirobbant a Medgyessy-ügy; akkor, amikor a szocialisták "megfúrták" az új átvilágítási jogszabályt; akkor, amikor megcsonkították a drogtörvényt. Kihasználatlanul hagyták mindet. Mígnem az integrációs miniszteri poszt létrehozásának bejelentéséről értesíteni is elfelejtették őket.
A kormányzás 1990 óta rendre felőrölte vagy nagymértékben gyengítette az aktuális koalíciók kisebbik pártjait. Ez a tapasztalati tény nem könnyíti meg a hosszú távon gondolkodni próbáló SZDSZ-vezetők dolgát. A szabad demokratáknak 2002-es eredményeik alapján nincs hová gyengülniük, érthető, hogy attól függetlenül, melyikük hol áll és kihez húz, nagy erőkkel kutatják a szebb jövőt ígérő megoldásokat.
Tragédiájuk lényege, hogy a politikai térfél mindkét oldala végérvényesen foglalt, középen pedig nincsen semmi. A kép azonban mégsem ilyen sötét: az SZDSZ joggal bízhat abban az elsősorban értelmiségi és főként fővárosi rétegben, amelynek mindig szüksége lesz rá. A kérdés ezek után nem más, mint hogy az e réteghez tartozók a jövőben mikor hoznak valamivel több, mikor kevesebb szavazatot, mint az ötszázalékos parlamenti küszöb.
