Miközben a NATO névleg kis híján kettéhasadt a Törökországnak nyújtandó segítség támogatóinak és ellenzőinek mentén (s a magyar Országgyűlésben is e körül zajlik az egyik kötélhúzás), maga Ankara, pontosabban az új török kormány roppant kényes egyensúlyozásra kényszerül az iraki háborút 94 százalékában ellenző közvélemény és saját jól felfogott (?) hatalmi érdekei között. Egyszerre három vasat is tart a tűzben: tárgyal Washingtonnal és nem hivatalosan az iraki kurdok képviselőivel, illetve folytatja a szokásos parlamenti játékot.

A nemzetgyűlésben a jelenlegi kormány nem kényszerül semmiféle koalíciós egyeztetésre, tekintve, hogy pártja fölényes többségben van; a kabinet belpolitikailag nem kockáztat semmit, amikor rétestésztaként nyújtja annak a határozatnak az elfogadtatását, amely lehetővé tenné az ország területének átengedését az USA iraki háborús céljaira. Washington megbízottaival ezenközben az átengedés három maga szabta feltételéről egyezkedik: az ellentételezésről (állítólag 50 milliárd dollárt kér, de az ajánlat "csak" 26 milliárdra szól), Ankara háborús katonai szerepéről (bevonulás Észak-Irakba), Észak-Irak háború utáni státusának (autonómiaként való) garantálásáról.

Utóbbi két téma valójában a kurdokról szól, közelebbről arról, hogy Ankara - saját kurd népességének féken tartására való tekintettel - mindenáron el akarja kerülni az iraki kurdok önállósulását. Biztosítani szeretné, hogy autonómiánál ne kapjanak többet, s ne gyakorolhassanak semmilyen hatást a törökországi kurdokra. Ugyanezen célból arról tárgyal az iraki kurdokkal, hogy a leendő föderatív Irakban vállaljanak integratív szerepet.

Az amerikai kormányzatnak azonban az idő sürgetésében kevés érzéke maradt a cizellált partikuláris érdekek iránt, és állítólag értésre adta: van Törökországot mellőző háborús forgatókönyve is. Ez esetben Ankara elesne az anyagi kompenzációtól, s bizonyosan kurd rebellióval is számolhatna. (SzH)