Hova álljanak az igazi belgák?

Túlzás lenne mindenért a Fehér Ház mostani lakóját okolni, az viszont kétségtelen, hogy a Bush-adminisztráció idején az amerikai diplomáciai agresszivitás leplezetlenebbül nyilvánul meg, mint korábban. Bár a jelenség az elmúlt években is érzékelhető volt és azzal párhuzamosan teljesedett ki egyre jobban, ahogyan az ország katonai-gazdasági erőfölénye nőtt a világ többi részével szemben. A rakétaelhárító rendszerek telepítésének szándéka, a nemzetközi egyezményektől való távolmaradás (taposóaknák, klímamegállapodás, nemzetközi büntetőbíróság) az erősen konzervatív republikánus filozófia térhódítását, majd politikai centrumba kerülését tükrözte. India és Pakisztán nukleáris kísérletei nyomán ez a szárny végképp igazolva látta, hogy nemzetközi egyezményekkel nem tartható fel a nukleáris eszközök elterjedése, a két évvel ezelőtti terrortámadások után pedig a korábbi intellektuális vita már a közhangulat által is gerjesztett cselekvési kényszerbe csapott át.

Mihail Gorbacsov volt szovjet főtitkár és elnök állítólag egyszer azt találta mondani, hogy az elképzelhető legrosszabbat tette az amerikaiakkal: megvonta tőlük az ellenségképüket. A "bosszú" mára megfogant, mert amíg a veszélyeztetettség közös érzete az Atlanti-óceán két partján a legnehezebb időkben (szuezi válság, közép-hatótávolságú amerikai rakéták európai telepítése) is segített átmenteni a szolidaritás érzetét, addig mára megszűnt ez a kohézió. A nagyobb európai nemzetek öntudatát pedig egyre jobban piszkálja az egyoldalú amerikai cselekvési akarat ismétlődő nyers megnyilvánulása, ami az elmúlt években nem kis mértékben járult hozzá azon erőfeszítésekhez, hogy létrejöjjön a közös európai kül- és biztonságpolitika.

Más kérdés, hogy ez pillanatnyilag távolabbinak tűnik, mint az ötlet megfogalmazásakor - miközben az atlanti szópárbaj egyre élesebb. A fő problémát talán nem is a politikusok immár leplezetlen ellentéte jelenti, hanem hogy ez a szembenállás - a helyi médiumok készséges segítségével - villámgyorsan hatol le a köznapi rétegekbe is. Mintha az amerikaiak, illetve a franciák és a németek hirtelen felszabadultan élnék ki egymással szemben eddig féken tartott ellenszenvüket.

Ennek a feloldása, ha a dolgok a bizakodóbb forgatókönyvek szerint alakulnak is Irakban, valószínűleg nehezebb lesz, mint Busht, Schrödert és Chiracot újra összehozni egy "családi fotóra". De az ellentétek tartós fennmaradása a legkiszámíthatatlanabb következményekkel Közép-Európában járhat.

Azok az országok, amelyeknek az elmúlt évtizedben biztos igazodási pontot jelentett az euroatlanti integráció, máris zavarba ejtő választásra kényszerültek talán már bemagolt, de még nem tudatosodott atlanticizmusuk és európaiságuk között. Láthatólag nem készültek fel erre sem Magyarországon, sem Csehországban vagy éppen a NATO-tagságra készülő Szlovákiában, ahol gyorsan nagyot zuhant a katonai szervezet iránti lelkesedés. A választás ismételt kiprovokálása, illetve az olyasfajta "büntetés", mint hogy a jövő heti EU-csúcson a belépés előtt álló országok ismét a kispadra szorulnak, furcsa indulatokat gerjeszthetnek.

Jól hangzik, de már aligha tartható a "több Európát, de nem kevesebb Amerikát" szlogen. Valami mást kellene helyette kitalálnia a magyar diplomáciának. Gyorsan.