Béketüntetések értelme
Az Irak elleni hadműveletek első hétvégéjén milliók lepték el világszerte a nagyobb városok utcáit. Javarészük tévékompatibilisan tüntetett a háború ellen. Akinek belefér, visszaemlékezhetett a harminc évvel ezelőtti, "Veled vagyunk, Vietnam" jellegű megmozdulásokra. Meg arra is, hogy mit eredményezett a hév, a lelkesedés. Igaz ugyan, hogy annak a történetnek a végén a jenkik elhúztak Dél-Vietnamból, az amerikai társadalom pedig példátlan válságot feldolgozva nagyjából újjászületett. De ezt nem a világ minden részén megszervezett tüntetések okozták, hanem a belső erjedés, amely két okra bizonyosan visszavezethető. Az egyik a haderő sorozottsága volt, a másik a tájékozottság (jóformán minden katona sarkában ott loholt egy újságíró, aki azt jelentette, amit látott, nem azt, amit mondtak neki).
Ma másképp van. A hadsereg már szerződéses katonákból áll; nem lehet a "hozzátok haza a fiúkat" szlogennel operálni. A tájékoztatásban pedig kitalálták a szóvivői intézményt: a sajtóelhárítóként funkcionáló személy elmondja, hogy mit kellett volna látni, ha odaengedik a tudósítókat a helyszínre; fotósok, tévések távolról készíthetnek képeket. Az átalakulást Margaret Thatcher vezette be a falklandi háború idején, de tökélyre talán éppen a mai Fehér Ház fejleszti, amikor a Centcom főparancsnokának, Tommy Franksnek sem engedték meg, hogy a maga kiszemelte szóvivőt alkalmazza, hanem a nyakába ültettek egy bizonyos Jim Wilkinsont, aki 2000-ben
George Bush kampánystábjának volt érdemdús tagja, s most arról kell gondoskodnia, hogy a katari főhadiszállásról is az elnök üzenete jöjjön át.
Így a béketüntetők körülbelül ugyanolyan tájékozottak, mint a szimpla tévénézők. Fellépésük valódi értelmet csak az USA-ban és Nagy-Britanniában nyerhet, ha van eszközük az üzenet hazugságának bizonyítására. Az összes többi tüntetés színtiszta belpolitika. (SzH)
