Egység és megosztottság

Nem semmi mutatvánnyal rukkolt elő az Európai Unió az iraki válság ügyében: előadta, hogy miként eshet szét egyik pillanatról a másikra az újraegyesülő kontinens. Az időzített bomba - valljuk be - a tavaly júniusi sevillai állam- és kormányfői találkozó óta ketyegett; az uniós vezetők akkor kezdték el a vitát a közös álláspont kialakítása érdekében. Azóta sokszor és sokféleképpen dűlőre juthattak volna, ha valóban közös az akarat az együttes külpolitika kialakítására - és főleg gyakorlására. Ám valamiért - úgy tűnik - eddig sohasem volt eltökélt a szándék.

Igaz, a mostani brüsszeli csúcson megszületett a közös állásfoglalás, de a szavak és a tettek között tátongó szakadék felszámolása érdekében még mindig kevés történt. Az is igaz, hogy a tanácskozást eredetileg nem ezzel a napirenddel hívták össze; a lisszaboni célok teljesítése lebegett a a politikusok szeme előtt. Ezek azonban csak akkor teljesülhetnek, ha az integráció minden elemében a megvalósításukat szolgálja. Csak így lehet 2010-re a világ legversenyképesebb tömörülése az EU, amely teljesítményével képes utolérni, sőt lekörözni a fő riválisokat, az Egyesült Államokat és Japánt.

Ám Irak ügyében éppen az egység elképesztő mértékű hiánya rajzolódott ki Európában. Ennek következtében EU-tagok néztek elszántan farkasszemet EU-tagokkal, jelenlegi tagállamok a majdani belépőkkel, s talán még ma sem értik, hogy mi is (volt) a másik baja. "Ha mi sem veszünk tudomást egymás szempontjairól, hogyan várhatnánk el, hogy mások tudomást vegyenek rólunk?" - kesergett az Európai Parlament elnöke, Pat Cox. Ahogy homályba veszett a legfőbb érték, az egység és szolidaritás, úgy vált mind nyilvánvalóbbá a közös baj: az egység a megosztottságban. Ennek felszámolása most mindenkinek érdeke, többek közt a majdani iraki rendezést övező hatalmi harcok sikeres megvívása érdekében. (KoM)