Nincs mese, kell a tőke

A hezitálás indokolt. Egyrészt, ha valaki azt tapasztalja, hogy a hét végi ügyelet idején a szívpanaszokkal mentőbeutalót kapott asszonyt az egyik intézményből a másikba utaztatják, míg végül szívinfarktus diagnózissal, talán az utolsó percekben kerül megfelelő szakemberek kezébe, majd egy ütött-kopott kórteremben ébred, hát nem hiszem, hogy ragaszkodna a mostani szisztémához.

Másrészt viszont joggal lehet tartani az egészségügyi rendszer átalakításával együtt tervezett magántőke-bevonástól, sokan még mindig karvalyként titulálják a tőkét. Ugyanis vannak rossz tapasztalatok a közelmúltból, amelyek leginkább az eddigi magánosítást suba alatt kijárók rovására írandók. Akik bennfentesként, megfelelő kautélák híján engedtek privát befektetőket egy-egy, az egészségpénztár által jobban megfizetett gyógyítási területre. Ez a fajta piacosítás "kima-zsolázás" néven került be a magyar egészségügy történetébe. A jövő tervezői azonban állítják: az egészségügyi intézményt csak egészében lehet majd átalakítani, egy-egy gyógyítótevékenységre pedig a kórházi menedzsmenttel kötött szerződés alapján lehet vállalkozni.

A mostani vélemények fele-fele arányú tendenciája egészen biztosan a szabályozott egészségügyi piac megteremtésének tálalásától és a hamarosan megszületendő törvény betartásától függ. Az elvárható transzparenciát szolgálta egyébként a 2001. végén elfogadott kórháztörvény is, és ezt hivatott majd szolgálni a még tervezet formában létező, ám várhatóan az év közepén életbe lépő jogszabály. A kettő között lényegi különbség, hogy amíg a "mikolai törvény" nem engedte meg a szakmai befektetők térnyerését az ágazatban, a "cseháki" - a miniszter asszony hite szerinti garanciákkal - megengedi. Ám egyik sem írta elő a jelenleg költségvetési intézményként működő kórházak gazdasági társasággá alakítását, vagy a privatizációt, csupán lehetőségként kínálja föl a számukra.

Ennek ellenére a régi-új törvény ellen kardoskodók nem tartják elegendőnek a garanciákat. A tőke ellen protestál a legnagyobb egészségügyi szakszervezet vezetője, de óvatosságra int az orvosi kamara is.

Egy dologban ért egyet mindenki: a jelenleginél legalább háromszor több, úgy 1500 milliárd forint kellene ahhoz, hogy az Európai Unió egészségügyi színvonalával összemérhető legyen a hazai, a megméretésig pedig már csak hónapok vannak hátra.

Az állami költségvetésnek azonban ennek ellenére sincs 1500 milliárdja, pedig a fiskális politika is elismeri, hogy az egészséges humánerőforrás nélkül nincs gazdasági növekedés. Talán ez az egyetlen konvertálható kincsünk az EU-tagálla-mokban, ezért hát az egészségügyet nemzetgazdasági stratégiai ágazatként kell kezelni. S ha a kormány pénzt nem tud adni, teremtsen szabályozott forrásbevonási lehetőséget az egészségügy számára, garantálja a betegellátás biztonságát.

Hírek szerint az Európai Beruházási Bank már kacsingat, résen áll egyik-másik orvostechnikai eszközöket gyártó multi is. Vannak azonban, akik úgy félnek a szakmai befektetőktől, mint ördög a tömjénfüsttől. Elkerülhetetlen ellentmondást vélnek felfedezni a közfinanszírozásból gyógyító kórház és a profitorientált tőke között. Nehezen fogadják el, hogy a forráshiányos ágazatból tőkemegtérülés címén kikerüljön a profit akár kicsiny része is. Mások meg éppen attól tartanak, hogy az ágrólszakadt kórházak és értékén alul fizetett egészségügyi szolgáltatások nem vonzók a számára.

Gyanítható, hogy a tőke előtt zöld utat nyitó kormányzat sem tudja: kapós lesz-e a ma még mankóval araszoló menyasszony. Azzal viszont bizonyára tisztában van, hogy a tőke csak oda fektet be, ahol megtérülést remél, ezért nemcsak joga, de kötelessége is megfelelő kereteket szabni a számára.

Ahhoz, hogy pozícióba kerüljön az egészségügy, jelentősen át kell alakítani az évtizedek óta csaknem merev struktúrát. A szaktárca ez irányú tervét már az EU-csatlakozásnak megfelelően készítette el, regionális, a lakosság szükségleteihez igazított ellátórendszert tervez. S ha minden jól megy, jövő májustól megnyílnak az EU-pénz-alapok is az így építkező magyar egészségügy előtt.