Tájkép referendumok előtt

Csakhogy a helyzet annál bonyolultabb, mert a francia rendreutasítás ellenére sem hajlandó minden jelölt ország közvéleménye átérezni a kivételes történelmi szerencsét. Van, ahol a politikai elit követi a társadalomban kialakult törésvonalakat, s van, ahol maga idézi elő azokat. Van, ahol a pártok még nem döntötték el, hogyan kampányoljanak, s van, ahol a referendum a parlamenti választások felvezetőjeként szolgál. Van, ahol a baloldal Európa-párti, van, ahol a jobb-, s van, ahol a két oldal (az egymással való koalíció lehetőségét egyébként kizáró) centrista erőinek kellene legalábbis politikai tűzszünetet hirdetnie ahhoz, hogy biztosra mehessenek a csatlakozási népszavazáson.

Nagy a zűrzavar tehát, és nincsenek általánosan kimutatható tendenciák. Valószínű, hogy az őszre kissé átrajzolódik majd Kelet- és Közép-Európa politikai térképe, s az Európai Unióhoz (továbbá az iraki háborúhoz, illetve az Egyesült Államokhoz) való viszonyulás alapján aligha lehet majd megállapítani, hogy ki a jobb- és ki a baloldali.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy az első (máltai) és az utolsó (lettországi) referendumot a kilenc ország közül éppen azokban tartják, amelyekben a felmérések szerint a legerősebb az euroszkepticizmus. Ugyanezen felmérések alapján ugyan mindkét országban viszonylag kényelmes többségben vannak a csatlakozáspártiak, de a szombati máltai szavazás kimenetele arra is jó lesz, hogy kiderüljön, mit érnek a hangulatjelentések. A szigetországban a kormányon lévő jobboldali nemzeti párt kampányol az EU mellett, a munkáspártiak szerint az adófizetők pénzével visszaélve. A baloldal közben azt ígéri, hogy hatalomra kerülése esetén a tagságot partneri kapcsolattá szelídíti, még ha az egyébként nem kötelező érvényű referendumon alul is maradna álláspontjával. Érdekesség, hogy előreláthatólag a hét végén írják ki a választás időpontját, méghozzá feltehetőleg április 12-re - a magyar népszavazással egyidejűleg.

Akárhogy is alakul azonban, az esetleges "máltai dominó" aligha rántja magával a többi jelöltet. A magát Afrika és Európa között mindig is "hídnak", közvetítőnek tekintő több mint háromszázezer máltai döntése a legrosszabb esetben is epizód marad a bővítés egészét illetően. Utána tavasszal olyan államok következnek a referendumsorban (Szlovénia, Magyarország, Litvánia és Szlovákia), ahol a csatlakozáspártiak többségben vannak, ráadásul a politikai elitek meghatározó része legalábbis a "kisebb rossznak" tekinti a tagságot.

Ám a június megint csak forrónak ígérkezik: előbb a lengyelek, majd egy hétre rá a csehek járulnak az urnákhoz. Előbbieknél a kormányválság zavarta össze az erőviszonyokat, utóbbiaknál a kommunisták támogatásával Václav Klaus személyében egy euroszkeptikus megnyilvánulásairól ismert jobboldali politikust választottak államfőnek. Megint csak nem tudni, menynyit érnek majd a mostani közvélemény-kutatások.

A lengyel parasztpárt most, hogy felszabadult koalíciós gátlásai alól, kiszámíthatatlan irányt vehet. Ha nem is fordul nyíltan szembe a csatlakozással, fenntartásainak sűrű hangoztatásával és rosszkedvű, mozgolódó szavazóbázisával legalábbis a referendumtól távol maradók táborát erősítheti. Márpedig ha a részvételi arány ötven százalék alatt maradna - csökkent legitimitással -, az egymással marakodó parlamenti pártokra hárulna a csatlakozási döntés.

A lengyel kérdés az, hogy össze tud-e fogni, legalább a mozgósítás, a kampány idejére jobb- és balközép? Az európai dilemma pedig, hogy támogatják-e a "régiek" az esetenként akár kritikus döntések meghozatalát legalább annyival, hogy (mint azt a Financial Times sürgeti) a jövőben nagyobb tisztelettel kezelik a tagjelölteket?

Mert akár a földrész újraegyesítéséről szóló bombasztikus nyilatkozataikat, akár a neveletlenségről vallott felfogásukat ráérnek majd jövő május elseje után elmondani. Családon belül.