Tudósítók "bevetése" Irakban

Ilyen még nem volt. A médiatörténelem legújabb fázisában a riporterek katonai kiképzésen vettek részt, majd közvetlenül a katonai kötelékekhez kerültek, azaz élesben követhetik figyelemmel az eseményeket. Mindennél többet látnak és láttatnak, sőt mi több, még a bevetés előtt álló katonák is az amerikai hírcsatornákból értesülnek az események aktuális állásáról.

A harc így nem csak a hadszíntéren folyik, a katonai egységek mögött minden korszerű technikával - beleértve a műholdon keresztül működő videotelefonokkal - felvértezett amerikai és európai, valamint arab tudósítók próbálják lekörözni egymást a hírversenyben. Utóbbiak előnyben, mivel az amerikai és a brit hírszolgáltatásban döntőbíró szerepet játszik a Pentagon és a Fehér Ház, ahol szigorú kommunikációs szűrőn futtatják át a rögzített képeket.

A maga nemében már az 1991-es Öböl-háborúban is rekordszámú tudósítás készült, de akkor az újságírók még többségében a távolból készítették anyagaikat. A mostani háborúban azonban annak ellenére, hogy szinte az összes csatornát kitiltották Irakból, az amerikai hadsereg támogatását élvezve jóval több tudósító maradt a közelben. Ezek közül is elsősorban Kuvaitvárosban, ahonnan az előrenyomuló csapatokat harckocsikban és golyóálló dzsipekben kísérik.

Abban is különbözik a mostani helyzet a korábbitól, hogy ma már nemcsak a hadban álló felek küldik el tudósítóikat a háborús övezetbe, hanem világ összes pontjáról érkeznek a riporterek. A legátfogóbban sugárzott háborúra jellemző az is, hogy még a Music TV is elküldte tudósítóit, mondván, a fegyverek dübörgése a legjobb előadókat is háttérbe szorítja. Igaz, a "tudósítóinvázióért" súlyos árat is kell fizetnie az érintetteknek. Egy héttel a háború kitörése után már többen életüket vesztették a frontokon.

Amíg az 1991-es Öböl-háborúban a CNN kiváltságos helyzetben volt, s a legjobb állásokból egyedül tudósított, addig - noha továbbra is élvezi az amerikai elnök támogatását - ma már több riválissal, elsősorban a Fox Newszal és az NBC-vel is komolyan kell számolnia. Előbbi ráadásul az amerikai piacon már nyert egy csatát, miután a háború kitörését jóval többen nézték a Foxon, mint a CNN-en. Márpedig a CNN az Öböl-háborúban nőtt naggyá, így nagyon jól tudják, évekre szóló előnyre tehet szert az, aki a háborús hírversenyt megnyeri. Az sem kétséges, hogy a háború "élő" közvetítésére berendezkedő atlantai sugárzó anyagi bázisa a legerősebb. Az afganisztáni háború óta azonban az amerikai hírtelevíziók mellett komoly hídfőállásokat szerzett a Közel-Keleten az arab CNN-nek is nevezett, de a "példaképnél" sokkal szabadabb mozgásterű hírközlő, az Al-Dzsazira televízió. A katari központú médiavállalkozás, amely mögött a legmodernebb technika áll, nem titkolja: a háborús övezetben előnyben vannak, hiszen a stáb kiválóan ismeri a terepet és a helyi viszonyokat. Ezt nem is nézik jó szemmel az amerikaiak, igaz, az arab tévé közel-keleti térnyerését vélhetően nem nagyon tartja vissza, hogy a napokban kitiltották egy tudósítóját a New York-i tőzsdéről, amelyhez ráadásul nem kellett mást tenniük, csak bemutatni az iraki tévének az elfogott és a halott amerikai katonákról készített felvételeiket. Ugyanakkor az Al-Dzsazira sem lehet biztos abban, hogy hírmonopóliumot építhet ki az arab világban. A televíziónak rengeteg a bírálója, legújabb riválisa pedig a dubai központtal februárban megalapított Al-Arabiya televízió, amely független hírszolgáltatást ígér az araboknak.

Mindeközben az események első számú irányítója, az USA kommunikációs stratégiáját továbbra is csak egyvalami érdekli: kézben tartani az összehangolt tájékoztatást, amelynek szigorúan az igazságot kell tükröznie. Innentől kezdve persze már az sem igazán kérdéses, hogy melyik igazságról kell a tájékoztatásnak szólnia. A "rábeszélőgépeknek" mint mindig, most is kiválóan kell működniük. Még akkor is, ha az Öböl- és az afganisztáni háborúhoz képest sokkal nagyobb mozgásteret kaptak a tudósítók. Így mindenesetre az sem véletlen, hogy a stábjukra napi egymillió dollárt költő nagy televíziós hírcsatornák nonstop közvetíthetik az eseményeket, az átvett tudósítások pedig világszerte gyűrűznek tovább a hírhálózaton. Akár azt is lehet mondani: több hír érkezik Irakból, mint otthon a szomszédról. Nehézséget csak a hírözönben való eligazodás jelent.