Vazallusok helyett partnereket

Még akkor is ezt remélem, ha tudom, hogy egy ilyen forgatókönyv esetén a háborúpárti propaganda milyen erőszakos vehemenciával próbálja majd feledtetni azt a világra szóló skandalumot, amit George W. Bush adminisztrációja robbantott ki a háborúban szövetségesként számításba vett "harmincak" csendes asszisztálásával. Ha már előre látom a kurdok és a síiták felszabadításáról, a bagdadi kazamatákban rejtegetett vegyi fegyverekről és azok látványos megsemmisítéséről, a Szaddám-relikviákat eltávolító tömegmegmozdulásokról, a "kulturálisan érzékeny" élelmiszercsomagokat osztogató amerikai katonákról szóló híradásokat, most nem is beszélve persze a csökkenő olajárakról és az emelkedő tőzsdeindexekről a hírtelevíziók newsbarján úsztatott híreiben. S ha tudom, hogy a világ közvéleményének jelentős részét végül - valószínűleg mérhetően is - "meggyőzik" majd ezek az egyébként igazán hatásosan leginkább "no comment" felirattal eladható képsorok.

A háborút követő győzelmi propaganda - felettébb megtévesztő módon - valószínűleg azt igyekszik majd igazolni, hogy lám, az Irakkal kapcsolatban felmerülő "biztonsági problémákat" (nota bene: magam a BT 1441-es határozata alapján ténylegesen csupán a tömegpusztító fegyverek leszerelését láttam és látom ilyen jellegűnek) a Szaddám elleni katonai akció milyen gyorsan képes volt orvosolni. S hallgatni igyekszik majd nemcsak arról, hogy ugyanezt - a katonai opciót ellenző többség szerint - békésen és főként jogszerűen is el lehetett volna érni, de arról is, hogy maga a háború és Irak amerikai-brit megszállása milyen új tartós veszélyeket szabadíthat a világra. Itt és most nem kizárólag, sőt nem is elsősorban az olyan problémákra gondolok, mint a Törökországot és Iránt destabilizálni képes "kurd Koszovó" létrejöttének lehetősége, a iszlám fundamentalizmusnak a háború és az azt követő tartós amerikai jelenlét miatti várható megerősödése, s így a West Pointon kötelező tananyagként oktatott huntingtoni logika önbeteljesítése, a terroristák és

a terroristacélpontok számának prognosztizálható növekedése, Irak tartós egyben maradásának bizonytalansága vagy a "ki a következő kiszemelt áldozat" pszichózisának az általános biztonságérzetet csökkentő térnyerése. Sokkal inkább arra az Egyesült Államok és Európa közötti kapcsolatot érintő mély válságra gondolok, amelyet ma már nem lehet elütni a "közös értékekre" való egyre üresebben csengő hivatkozással, s amely óhatatlanul érinti a nemzetközi rendet eleddig többé-kevésbé strukturáló és fenntartó intézményeket is (ENSZ, NATO, EU).

Bevallom, azok közé tartozom, akik szerint az említett intézmények válságát elsősorban és alapvetően az Egyesült Államok magatartása idézte elő, s akiknek - bár tudomásul vették és veszik Amerika 1989 után egyre inkább kiteljesedő hiperhatalmi helyzetét, de - nincs ínyükre a Zbigniew Brzezinskitől már korábban idézett vazallusi szerep. Ilyen értelemben tehát az iraki hadszíntér csupán az új, a párbeszéd helyett a parancs útján gyakorolt hatalommal élő Egyesült Államok világpolitikai entrée-ja, amely a magamfajta európaiban óhatatlanul egy új, a helyzethez alkalmazkodó Európa igényét fogalmazza meg. Egy olyan Európáét, amely a differenciált politikai akaratok ellenére is képes szavatolni a biztonságot saját háza táján, illetve annak közvetlen környezetében, sőt alkalmankénti koalíciókban globális szinten is. De legfőképp egyenjogú partnere, s ha a helyzet úgy kívánja, nemet mondó szövetségese az Egyesült Államoknak. Ennek az Európának a megteremtését a kontinens erőseinek kell kezdeményezniük, olyan új módszerek és technikák kidolgozásával, amelyek lehetővé teszik, hogy a kül-, biztonság- és védelempolitika terén az erre képes és hajlandó európai országok egyfajta "előőrsként" haladhassanak együtt. Azok érdekében is, akik most már csupán az iraki háborút követően gondolkodhatnak el újra arról, miként szabadulhatnak meg - már persze ha képesek és hajlandók erre - történetileg kódolt vazallusi attitűdjeiktől.