"D-day Symphony"

Annak ellenére nem hiszek egy közelgő amerikai-szír katonai konfliktusban, hogy a múlt héten az amerikai vezetők nem mulasztottak el egyetlen alkalmat sem a Damaszkusz elleni látványos kirohanásokra és fenyegetésekre, Donald Rumsfeld védelmi miniszter pedig utasította beosztottjait: készítsenek terveket a Basar al-Asszad vezette ország megszállására. Mindezt mégsem tudom másként értékelni, mint diplomáciai nyomásgyakorlásként az Irak kapcsán önmagát ünneplő neokonzervatív amerikai vezetés részéről. Elsősorban a következők miatt.

Úgy gondolom, hogy amikor a szovjetológusként szocializálódott, bájosan szigorú Condoleezza Rice - a kelet-európai rendszerváltások kottájából - megalkotta a közel- és közép-keleti térség rendszerváltására és demokratizálására vonatkozó politikai partitúráját, valószínűleg nem úgy képzelte el az arab "D(omino)-day symphony"-t, hogy a térség egymás mellett sorakozó politikai rendszereit egyenként kell majd hanyatt lökni. Ugyanis a közönség által lelkesen végigszurkolt televíziós dominódöntési rekordkísérleteknél is az a lényeg, hogy milyen hosszú és látványos effektust vált ki az első darab - jelen esetben Irak - megpöckölése.

Irak kapcsán azonban csak a dolog legkönnyebb részén vagyunk túl, s még cseppet sem biztos, hogy sikerül létrehozni azt a demokratikus nehézségi erőt (ti. azt az új rendszert, amelyet elfogad a lakosság és hatékonyan működik), amelynek az eredeti amerikai teória szerint a térségben ténylegesen elő kellene idéznie a politikai dominóeffektust. Vagyis bizonyos kifutási idő igényeltetik annak eldöntéséhez, hogy vajon szükség van-e további kínos rásegítésre. Ez utóbbi egyébként a Domino-show-ban is komoly kudarcnak és jelentős élvezetcsökkentő tényezőnek számít.

Ráadásul Irak - mint egy 1991 óta befejezetlen történet, s mint egy még az arab világban is ellentmondásos státusú és megítélésű ország - meglehetősen egyedi és elszigetelt célpontnak számított, szemben az ebben a körben jóval nagyobb támogatottságot élvező Szíriával.

A harci láztól megtáltosodott Bush-adminisztrációnak ráadásul komolyan számolnia kell azzal is, hogy a politikai és értékszempontból amúgy is erősen megkérdőjelezhető Irak-ellenes koalíció egy esetleges szír kaland kapcsán tovább gyengül majd, hiszen a Damaszkusz felé vezető hadi úton még a Washington mellett Irak ügyében a legvégsőkig kitartó London sem látszik hajlandónak elindulni. Márpedig az Egyesült Államok a második világháború óta nem kezdett úgy háborúba, hogy ne szervezett volna az ak-cióhoz politikai bandériumot.

Persze elismerem, hogy egy Szíria elleni katonai fellépés kétségtelenül jobban beleillene a nemzetközi terrorizmusellenes küzdelem logikájába (tekintettel arra, hogy Damaszkusz valóban régóta és hathatósan támogatja a közel-keleti regionális terrorszervezeteket). A probléma csupán az, hogy ez esetben - Afganisztánt követően - eleve Szíriával kellett volna folytatni a terrorizmusellenes háborút, s talán nem kellett volna engedni az iraki kísértésnek, amely komoly mértékben és számos országban megkérdőjelezte Amerika fennen hirdetett terrorellenes elkötelezettségét. Ami pedig a szír tömegpusztító képességek miatti casus bellit illeti, a teljes képhez feltétlenül hozzátartozik - túl azon, hogy Damaszkusz esetében még el sem kezdődött a leszerelés békés úton való megvalósításának nemzetközi folyamata, illetve hogy éppen Szíria tett javaslatot a Közel-Kelet tömegpusztító fegyverektől mentes övezetté nyilvánítására -, hogy a kérdéses régióban (s nem is túlzottan titkoltan) Izrael rendelkezik a legfigyelemreméltóbb vegyi, bioló-giai és nukleáris képességekkel.