Európa elengedhetetlen reformjai

A keresés - amelyet mostanában az erős Amerika-ellenesség fűt - mindazonáltal szerény tényanyagra tud támaszkodni. A nagyvállalati gaztettekről szóló történetekben természetesen nincs hiány, és ezek alapján magától értetődően könnyű általános következtetésekre jutni az amerikai gazdaság feltételezett rothadtságáról.

Ha azonban valaki megvizsgálja a termelékenység (az egy ledolgozott órára eső kibocsátás) növekedését, akkor arra a megállapításra kell jutnia, hogy az amerikai kapitalizmus vitalitása olyan, mint valaha volt. A szóban forgó mutató a hetvenes évek eleje óta 1,6 százalékos éves ütemben gyarapodott, az 1995 utáni hét évben azonban 2,6 százalékkal, és a lassulásra utaló jeleknek nyomuk sincs. Tavaly ráadásul az amerikai termelékenység 4,8 százalékkal emelkedett, ami főleg azért feltűnő, mert a növekedés lassulása idején a mutató általában romlani szokott. Európában ezzel szemben a kilencvenes évek első felében tapasztalt, évenként 2,5 százalékos termelékenységjavulás fokozatosan gyengült, és ma már csak 1,3 százalékon áll.

A termelékenységi szakadékot általában a 90-es évek vége felé ismét fogalommá vált és "új gazdaság" néven ismert jelenséggel magyarázzák. Ebből annyi igaz, hogy az új műszaki vívmányokat az Egyesült Államokban fejlesztették ki, és ott alkalmazták őket először. A technológia azonban gyorsan terjed, így ugyanaz a Windows vagy SAP program bárhol - Európában is - elérhető. Az Európa és az USA közötti különbségek okait tehát máshol kell keresni, például a munkához való hozzáállásban és a vállalatvezetésben.

Az OECD tagállamai közül az egy munkaórára eső kibocsátás tekintetében hat ország is megelőzi Amerikát: Norvégia, Belgium, Franciaország, Írország, Hollandia és Németország. Az egy főre eső kibocsátás azonban jobban tükrözi egy ország jólétének színvonalát, márpedig e tekintetben gyökeresen más sorrend alakult ki: az USA áll az első helyen, Franciaország és Németország pedig a 16. és a 11. helyre csúszik vissza.

Az egy munkaórára eső kibocsátással szemben az egy főre eső kibocsátás alapulvétele azért előnyösebb, mert egy nemzet gazdagságát jobban mutatja, hogy egy személy mennyit dolgozik és hogy összesen hányan. Ez az a pont, ahol az USA lehagyja Európát, mert itt fajlagosan kevesebbet és kevesebben dolgoznak. Az évente teljesített munkaórák száma az Egyesült Államokban például 1800, Franciaországban 1500, Németországban pedig 1400. Európában szemlátomást elégedettek azzal, hogy kevesebbet dolgoznak, élvezik a szabadidőt, több szabadságot vesznek ki és korábban mennek nyugdíjba.

Ez egy legitim választás, amint azonban megtörtént, Európának nem lenne szabad bűnbakot keresnie a lassú növekedésért. A probléma forrását nem az EKB-ban és a stabilitási paktumban kell keresni: az öreg kontinens lassabban növekszik, mert itt kevesebbet dolgoznak, ezért nem lenne szabad meglepődni, ha néhány "fejlődő állam" hamarosan behozná az egy főre jutó jövedelem tekintetében.

A technológia rendelkezésre állása szükséges, de nem elégséges feltétele az életszínvonal emelésének, mert létezniük kell vállalatoknak, amelyek képesek annak használatbavételére. A XX. század elején több mint húsz évre volt szükség ahhoz, hogy a villanymotorok átalakítsák a textilipart. Az új gépek rendelkezésre álltak, de a cégek nem voltak készek a használatukra. A beállításukhoz változtatni kellett a munkamódszereken és a vállalatok vezetésének módján. A váltást ellenezték a szakszervezetek, de a vezetők meggyőzéséhez is idő kellett.

Az USA-ban a nyolcvanas évek során a hitelből finanszírozott ("leveraged") kivásárlások hulláma alakította át a vállalati kultúrát, ami fogékonyabbá tette a vezetőket a műszaki újításokra. Nem így Európában, ahol a szakszervezetek és a foglalkoztatottak érdekei gyakran előbbre voltak sorolva, mint a részvényeseké.

Nem a szakszervezetek az egyedüli bűnösök. Sok európai cégnél bonyolult tulajdonosi szerkezet van, helyenként pedig egy-egy nagyrészvényes érdekei ütköznek a vállalatéval, ami nem ideális körülmény az egészséges üzleti döntések meghozatalához. Különösen érvényes ez a banki és más pénzügyi szolgáltatásokra. Szóljanak bármilyen rémtörténetek az amerikai pénzintézetekről, tény, hogy Európában alig maradt befektetési bank, Németországban pedig komolyan fontolgatják egy állami "rossz bank" létrehozatalát, amelynek a kárára szanálni lehetne a hatalmas kereskedelmi bankokat.

Ha Európa kevesebbet akar dolgozni, akkor rendkívül termelékenynek kell lennie, hogy lépést tudjon tartani a keményen dolgozó amerikaiakkal. Az európaiaknak ezért kellene reménykedniük abban, hogy az egységes belső piac létrehozatalától várt vállalati átszervezési és reformhullám végigsöpör a kontinensen, és megváltoztatja a vállalatok irányításának módját.



Copyright: Project Syndicate