Iraki PlayStation

Ezúttal azonban nem csupán az zavar felettébb, hogy a média - különösen annak vizuális fajtája - a harci eszközök részletes számbavételével és precíz bemutatásával, a csapatmozgások apró, színes nyilacskákként való, negyedóránként frissített ábrázolásával és abszurd eufemizmusba torkolló retorikai fordulatokkal egyfajta PlayStation fílinget kelt a publikumban. Vagyis éppen a lényeget feledteti el: azt, hogy az adott háború nem egy virtuális térben, nem virtuális és tetszés szerint feléleszthető katonákkal, illetve áldozatokkal, továbbá nem egy korábban a "save" billentyűvel elmentett optimális játékállásba való visszatérés lehetősége mellett zajlik.

Ez esetben gondjaim kissé meszszebb mutatnak.

Úgy látom ugyanis, hogy ezt a steril és a hús-vér valóságtól elrugaszkodott háborúképet a jelenlegi amerikai vezetés ezúttal igen céltudatosan építette be a felszabadítónak beharangozott iraki beavatkozás politikai-katonai stratégiájába. Legalábbis erre utal annak a 600, a katonai egységekbe úgymond "beágyazott" haditudósítónak a harctéri jelenléte, akik már a múlt év őszétől a csapatokkal együtt gyakorlatozva, keményen készültek arra, hogy leforgathassák az Irak elleni akció pr-klipjeit (csak néhány a társadalmi célú hirdetések atmoszféráját idéző, már bevetett, bevetni szánt és bevetésre alkalmasnak tűnő szlogenek közül: "a technikai és morális fölényben lévő koalíciós erők villámháború keretében bevonulnak Irakba"; "Szaddám Huszein klikkjét elsöpri a demokratikus értékek koalíciója"; "a gyengén felfegyverzett és demoralizálódott iraki hadsereg katonái tömegesen adják meg magukat"; "a lakosság kitörő örömmel fogadja a koalíció katonáit és lelkesen szembefordul a rendszerrel"; "az Egyesült Államok megmutatja a világ kétkedő felének, hogyan kell egy diktatúra romjain bimbódzó demokráciát építeni"). A média mindenhatóságát ismerve aligha kétséges, hogy a gyorsaságot, hatékonyságot, kíméletességet és politikai korrektséget hirdető politikai reklámok hamar feledtették volna a közvéleménnyel a háború kirobbanásának erősen vitatott körülményeit.

Mivel azonban az iraki akcióhoz kapcsolt felszabadító teória alapjaiban látszik meginogni a terepen, meglehetősen zavarossá vált a Washington által eredetileg a "Jó és a Rossz" harcaként megjeleníteni kívánt háborús közvetítés. A siker helyszíni tudósítását és a háború ún. átláthatóságát biztosítani hivatott pr-osok elkészített anyagai - sőt olykor ők maguk is (mint például az NBC-től elbocsátott, Pulitzer-díjas, a washingtoni propagandát még csak nem is túl élesen kritizáló Peter Arnett) - áldozatul esnek a katonai és politikai vezetés, vagy saját háborús elkötelezettségű tévétársaságaik cenzúrájának. A politikai nyomásnak kitett katonai stáb megvezeti még az olyan patinás és eleddig az egyik leghitelesebbnek tartott hírügynökséget is, mint a BBC (amely kilencszer volt kénytelen bejelenteni Umm Kaszr elfoglalását a szövetségesektől érkező "téves tájékoztatás" alapján). A nagy hírcsatornákban szinte semmit sem láthatunk a stratégiai pontokon zajló eseményekről (ezeket ugyanis csupán a reality show-k díszleteit idéző ominózus téglafal tövében tábort vert CNN-es Christiane Amanpour kommentárjai, illetve a történésektől elszakított, már-már kon-zervízű képsorok - állandóan robogó harckocsik, fel- és leszállni készülő helikopterek, bizakodóan harcba induló katonák - "közvetítik" felénk). A politikai és katonai sajtótájékoztatók mindeközben "az ellenséget megpuhító bombatámadásokról", "a járulékos károk redukálásáról", "átmenetileg nehéz helyzetbe került szövetséges erőkről", "csupán szórványos iraki ellenállásról" szólnak, s a politikai vezetés a maga valójában továbbra is igyekszik a kameráktól távol tartani (még koporsókkal fedve is) a háború legtragikusabb főszereplőjét, az áldozatot - legyen az szövetséges vagy ellenséges katona, netán iraki civil lakos. Az pedig, hogy ez utóbbiak leginkább csak statisztikai adatként jelennek meg a Washington és Bagdad közötti számháborúban, engem legalább annyira elkeserít, mint az a tény, hogy a híradók hétköznapivá váló Irak-blokkjaiban egyre kevesebb szó esik a háború miértjéről.Pedig a leghevesebb és leglátványosabb Bagdad elleni bombatámadás sem feledtetheti, hogy a miértre vonatkozó alapkérdés - amelyet az akció nem várt fordulatai újra és újra felvetnek - mindmáig megválaszolatlan maradt.