Olaj és olajág
Dicsérni és nem temetni ment Brüsszelbe az atlanti kapcsolatokat Colin Powell. Kétségtelen, a mai adminisztrációban továbbra is ő az erre leginkább alkalmas személy. Az azonban ma még nem látszik világosan, hogy a Washingtonon belüli erőviszonyokat hogyan rendezi át az iraki háború. A háború megindulásakor mindenesetre a külügyminiszter nem volt nyerő pozícióban.
A kabinet keményvonalasainak helyzete az elmúlt napok hadi eseményei nyomán ugyan megrendülni látszott, de minél nagyobb tempóban (és minél kisebb áldozattal) közelítik meg az amerikaiak Bagdad központját, úgy értékelődhet át a megítélésük.
Vagyis talán korai lehet még kialakulóban lévő új konszenzusról beszélni akkor, amikor Powell nem zárkózik el a NATO és az ENSZ szerepvállalása elől az iraki rendezésben. Európai részről egyébként is főszerepet képzelnének el, amire azonban a külügyminiszter nyilvánvalóan nem tehetett ígéretet. Makacsul tartják magukat a kiszivárogtatások, hogy a washingtoni erős emberek amerikai kezekben akarják tudni a Szaddám utáni Irak irányítását, akár több évre is. S mi késztetné látványos gesztusokra a majdani győzőket, ha túl sok kompromisszumra eddig sem mutattak készséget?
Powell nem is rejtette véka alá, hogy az újjáépítésben a hadat viselő koalíciónak szánják a vezető szerepet. A fővállalkozók listája már adott, a beszállítói pozíciókért lehet még helyezkedni. Ez a leosztás aligha felelhet meg a koalícióból kimaradó Németországnak, Franciaországnak vagy éppen Oroszországnak.
Az atlanti viszony reparálása persze csak a nyilatkozatok szintjén indulhat meg, s ennyiben Powell valóban elhozta az olajágat Brüsszelbe. Vagy legalábbis az ágat. Olaj nélkül.
