Kis magyar izolacionizmus

A helyzet azonban közismerten és kiáltóan másként alakult. Így azután, bár ezt sokan talán itthon nem vették észre, az Irakban zajló akció nemzetközi jogi tisztázatlanságára hivatkozó politikusi érveknek egészen más volt a helyi értéke Budapesten, mint Párizsban vagy Brüsszelben. Míg ugyanis a francia és a belga esetben ez a nemzetközi jogrend melletti karakán kiállást jelentette, esetünkben a notórius magyar sunnyogás újabb kísérletét sejtette. E felettébb kínos helyzetben a magyar politikának - elsősorban pedig a nemzeti jobbnak - az ENSZ Biztonsági Tanácsa egyhangúlag, azaz a háborúellenes nagyhatalmak kifejezett támogatásával elfogadott 1483-as határozata dobott politikai mentőövet, s úgy vélem, ha a mai magyar ellenzék ezt az alkalmat is elszalasztja, külpolitikailag tartósan leírja magát, az országot pedig eltünteti a nemzetközi biztonságpolitikai porondról. Ez pedig nem jelentene mást, mint az 1999 óta eluralkodott latens magyar biztonságpolitikai izolacionizmus megerősödését.

Az ugyanis tartósan nem megy, hogy a magyar biztonságpolitika szempontjából vitális jelentőségű Balkánra holmi "történelmi érzékenységre", Afganisztánba és Irakba pedig arra hivatkozva nem küldünk fegyveres békefenntartókat, hogy ezek a nemzetközi műveletek - egyes magyar politikusi fejekben - nem kapcsolódnak közvetlenül Magyarország biztonságához. Most nem is beszélve arról a felettébb bárgyú érvről, mely szerint az említett helyek katonák számára veszélyesek. Azt persze nem vitatom, hogy a magyar katonának - sok egyéb mellett - a fegyveres békefenntartás terén sincsenek komoly tereptapasztalatai, de nem gondolom, hogy magyar nemzeti érdek lenne e tapasztalatlanság fenntartása.

Ami a konkrét esetet illeti, úgy gondolom, hogy az iraki magyar szerepvállalásnak először is érdeminek kell lennie, másodszor pedig olyan jellegűnek, amelyből szakmailag a legtöbbet profitálhatja az átalakuló magyar haderő, harmadrészt illeszkednie kell a magyar külpolitika törekvéseihez. Érdeminek kell lennie abban az értelemben, hogy valós és megfogalmazott igényt elégítsen ki (ez itt és most gépkocsivezetőket, karbantartókat, esetleg tehergépkocsikat jelent), szakmailag előremutatónak pedig abban az értelemben, hogy - felkészülve a magyar haderő jövőbeni legfontosabb szerepére, ti. a fegyveres békefenntartásra - saját fegyveres katonáink biztosítsák logisztikai kontingensünk védelmét. Ami pedig a misszió külpolitikai vonatkozásait illeti, az - sikere esetén - egyszerre szolgálhatja az ENSZ és a nemzetközi jog háború utáni rehabilitációját, a transzatlanti viszony javítását, az Európai Unió és az éppen belépők közötti nézeteltérések tisztázását, most nem is beszélve a kétoldalú magyar-iraki viszony megújításáról. Ez utóbbi kapcsán azonban - szemben számos más szakértővel és politikussal - nem annyira az iraki újjáépítési torta magyar szeletkéjére koncentrálnék, hanem sokkal inkább egyfajta, perspektivikusan gazdaságilag is megtérülő politikai beruházásra.

Végül egy az iraki magyar misszióról időben meghozott politikai döntés legalább reményt adna arra, hogy a magyar politikai elit képes orvosolni döntéseinek azt az állandó késlekedését, amelybe a kül- és biztonságpolitikai kérdésekben mutatkozó elmúlt évekbeli permanens konszenzushiány kényszerítette és kényszeríti, s amelynek már most komoly kedvezőtlen következményei vannak (gondoljunk csak arra például, hogy a NATO-n belül szégyenkezésben már milyen profik vagyunk). S látni kell azt is, hogy az európai uniós csatlakozást követően ilyen típusú éles helyzetekkel meglehetős rendszerességgel kell majd szembesülnie a magyar politikai pártoknak. S abba még belegondolni is rossz, milyen szánalmas és frusztráló eredménye lehet egy kívülről integrálódónak mutatkozó, belülről viszont izolacionizmust rejtegető magyar kül- és biztonságpolitikának.